2. Fejezet ~ A festmény

Hi Kedves Olvasók!❤

Kicsit később osztottam meg veletek a részt, kérlek nézzétek el nekem :/ Beteg vagyok és egész nap az ágyat nyomom. Tudom nem mentség :((

Remélem tetszeni fog nektek és írtok véleményt aminek nagyon, de nagyon örülnék❤

Fejléc még nincs kész, de hamarosan változtatok ezen a helyzeten❤

Remélem jól telt a hétvégétek és nem lettetek betegek xdd

Nagy boldogsággal tölt el a 4 rendszeres olvasó és a 566 oldalmegjelenítés!!❤

Imádlak titeket❤❤

Joo olvasást kívánok❤

Nagy ölelés: Cintia xx

- Tessa! – hirtelen a szívemhez kaptam, mert úgy előrelendült, hogy azt hittem, hogy átszakítja a húsomat és bőrömet is. Megfordulva Damien kíváncsi, sötétkék tekintetével találtam szembe magam. A szekrénynek támaszkodott,  ami az ajtó helyett ajtó volt.
- Damien! Ha nem akarod, hogy itt menten, meghaljak szívinfarktusban, akkor ne ijessz többet meg, mert esküszöm, hogy nagyon megjárod! - ő csak nézett rám rezzenéstelen arccal és hirtelen elnevette magát.
Elnevette! Nem mosolygott, hanem nevettet!
Nagyon mérges és dühös voltam abban a pillanatban. Szét tudtam volna robbantani a könyvtárat. Damien a polcot fogva, még mindig nevetett, aztán a térdén támaszkodva rám nézett. Vidámság, öröm csillogott bennük és gúny. A csillagok a tekintetében fényesebbek voltak, mint este az égen, de a gúny hirtelen fakóvá tette csillogásukat.
- Mit csinálsz? Még egyszer nekem dobsz egy labdát? Kicsi lány te ellenem nulla vagy. Nehogy azt hidd, hogy legközelebb lesz esélyed ellenem. –mondta gúnyosan és a szeme hirtelen még sötétebb lett, szinte már fekete. Nem sima gúny volt, hanem fájdalmas és sértő. Nem ismertem olyan rég és nem tudtam, hogy ez a gúny most tényleg gúny vagy alapjáraton benne van a sorok között. Ezért rosszul esett. Nagyon. Úgy mondta, mintha egy mihaszna fruska lennék, akár egy szőke naiva. Ez a gúny szíven ütött, fájt és nagyon rosszul esett. Azt hittem, hogy végre lesz valaki, akivel jóban leszek, aki meg fog érteni és segít beilleszkedni ebbe az egész iskolás helyzetbe.
Végre volt egy fiú, aki tetszett nekem.
Kinevetett és a szemében csak egy mihaszna lány vagyok, mint a többi. Azt hittem mentem elsírom magam szégyenembe, de megpróbáltam bent tartani az elszabaduló, fájdalmas könnyeket. Tudom, hogy csak ma találkoztam vele és valószínűleg még a nevemre sem fog emlékezni, de azért reménykedtem az ellenkezőjében, ami nagy hiba volt.
Mit hittem én? Hogy képzeltem, hogy én Elisabeth Cassidy beilleszkedek egy iskolába? Na, ne röhögtess már! Képes voltam reménykedni abban, hogy lesznek igazi barátaim? Álom és álom is marad. És a legfőképpen, képes voltam elhinni, hogy talán lehet esélyem, egy ilyen srácnál, aki, csak egy mihasznának tart, egy szőke, üresfejű libának? Hogy hihettem el? Azért hittem el, mert csak ez volt nekem. A hit és a remény.
Éreztem, hogy a szám széle akaratlan lefelé görbül és a szemem elhomályosul. Damien abbahagyta a nevetést és döbbenten nézett rám. A szeme hirtelen visszaváltozott sötétkékre, amik furcsan meredtek rám.
- Tessa bo … - nem tudta tovább mondani, mert kilöktem a vállammal, hogy el tudjak menni mellette.
- Nem kell bocsánatot kérned, mert ezek a te gondolataid és nem mondhatom, meg mit gondolj, vagy mit mondj ki, de egyet véss jól az eszedbe. – mondtam dühösen és nem néztem a szemébe – Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Velem nem lehet játszadozni és faképnél hagyni, mert én foglak. Köszönöm nem kérek a Damien féle körbevezetésből.
Rettenetesen mérges voltam és fájt a szívem, minden egyes szívdobbanásnál, mintha egy kéz fogná és mikor dobban egyet, megszorítja, hogy fájjon, de ne nyomja szét. Bibim. Szorít. Bibim. Szorít. Bibim. Szorít.
Nem tudom, miért. Talán azért, mert képes volt leminősíteni ok nélkül egy seggriszáló szintjére vagy, mert pont ő mondta? Bárcsak tudnám a választ. Dühösen ránéztem és a látásom hirtelen élesedett, de csak pár másodpercre. Farkasszemet néztünk, de én előbb néztem félre, mert nem bírtam ránézni. Legszívesebben jól fejbe rúgtam volna őt is, meg magamat is, hogy azt hittem, hogy vannak normális fiúk a Földön, de tévednem kellett. Mintha próbált volna valamit mondani, de nem tudott.
Hát persze. Gondolkodás nulla.
Méltóságteljesen kisétáltam a könyvtárból a könyveimmel együtt. A kihalt folyósón találtam magam, csak a lépéseim iramát hallottam visszaverődni a falakról. Jobbra indultam el, ahol a folyosó végén egy lépcső volt, ahol fel az emeletre és lefelé is lehetett menni. Én felfelé indultam és szerencsémra bal oldalt, ott volt a női mosdó, ahol nem volt senki sem. A könyveket letettem a csap melletti álványra, ami összekötötte az öt darab csapot, ami olyan volt, mint egy hatalmas asztal.
Gyorsan megnéztem a sminkemet. A dzsekimet is helyére igazítottam és a könyveimet a kezembe véve a végső kép már jobb volt, mikor bejöttem. A szememben már nem düh látszódott és nem is megbántódással, szomorúsággal és csalódottsággal keverve, mint aki most jött rá, hogy nincs is Télapó, mert a szülei csempészik a fenyőfa alá az ajándékokat, minden egyes Karácsonykor, hanem idegesség. Nyugtató lélegzeteket vettem, próbáltam megnyugodni és felhúzni a falaimat és a végén határozottság és egy kis fáradtság látszott csak a szememben. Szerencsére otthon sokat gyakoroltam, hogy lehet az érzelmeket eltemetni és mást mutatni helyette. Muszáj volt, hisz minden veszekedésüket a nevelőszüleimnek hallottam, ha akartam, ha nem. Gondolom nem direkt csinálták, de akkor is hallottam, amit „nem szabadott volna”, ezért mindig úgy tettem, mint aki egy szerető és nyugodt családban él, vagyis hazugságban. A látszat néha csal, de van olyan helyzet amikor muszáj azt mutatni. Látszatot kaptam tőlük, ők is ezt kapták tőlem. Szeretem őket, de néha rettenetesen rossz érzés ilyen szülőkkel élni.
Kiléptem a mosdóból és megnéztem, hogy hányas a legközelebbi szekrény. 156-os. Jobb oldali szekrények számai a folyosó vége felé csökkentek, akkor gondolom, lefelé növekedett, ezért le kell mennem, ahol feljöttem. Fordított logika. Lesétáltam a lépcsőn, de előtte hallgatóztam, nehogy valaki jöjjön.
Az a valaki nehogy Damien legyen.
Nem akartam látni. Egyáltalán. Ha, találkozom vele, - ami eszembe jutva egy osztályba járunk – amely valószínűleg bekövetkezik, akkor levegőnek nézem. Nem létezik, inkább legyek egyedül, minthogy újra beszéljek vele. Gyorsan megkerestem a szekrényemet és próbáltam vissza emlékezni a kódra, mert a táskámat az osztályterembe hagytam, benne a papírt is. Örülök, hogy tudtam, hányas számú. Odaérve megpróbáltam a kódot, de elakadtam.
674-879-? Mi lehetett az utolsó szám?Huuu Tessa! A mai nap nem a te napod csajszi az biztos!
Aztán eszembe jutott.
4. Damien mezszáma…
Próbáltam nem gondolni rá, de kudarcot vallottam. Hirtelen meghallottam a csengőt, amitől kirázott a hideg. Kicsit sem számítottam rá. Az első nap szerencsére két órából állt, de csak az egyiken vagyok túl. Nagyot nyelve indultam meg az osztályterem felé. Amikor bementem, csak Katiet és az osztályfőnökömet találtam ott. Miss Wyatt tanárnő aggódva nézett rám, Katievel együtt, de nyugodtan, ahogy csak színészi oldalam képes volt, elmosolyodtam. Ők mintha megkönnyebbültek volna és a lány meg is kérdezte:
- Meg vannak a könyvek? – én csak bólintottam, de a tanárnő mintha keresne valakit, aki biztos Damien volt.
- Oh, ő még maradt a könyvtárba. Azóta nem láttam, de biztos jól van. – biztos nem érdekli, hogy megbántott és tuti egy jót röhög rajtam most a haverjaival, mint ahogy általában gondolom szokták.
- Rendben van. A következő óra mindjárt kezdődik, de neked nem kell részt venni rajta, mert az Igazgató Úr szeretne beszélni veled. – ettől megijedtem.
Talán valami rosszat csináltam? Vagy azért, mert több ideig tartott a könyveimet elhozni és ”ellógtam” az első órát?
Biztos láthatta az arckifejezésemet, amit nem tudtam elrejteni egy pillanatra, mert kedvesen így szólt:
- Nyugalom! Csak néhány papírt meg okmányt kell majd megbeszélni, meg gondolom, megkérdezi, hogy milyen az új iskola. – erre gyengéden megfogta a kezemet és megnyugodtam. Nem tudom, hogy, de mintha az egyik pillanatban belülről szétvetett volna az ideg, a másik pillanatban pedig teljesen megnyugodtam, amit elképzelhetetlennek találtam. Furcsán bólintottam és halványan rámosolyogtam a két nőre és felvettem a táskámat.
- Viszont látásra Miss Wyatt tanárnő! Szia Katie! – mintha a lány meglepődött volna, hogy megjegyeztem a nevét és erre nagyon vidám mosoly terült szét az arcán, aminek egy pillanatig örültem is.
Legalább valaki örült a mai napnak.
Kint szinte mindenki kiment a saját tereméből és a folyosón beszélgetett a barátaikkal, hülyéskedtek vagy éppen csak készültek a következő óráikra. A tömegen keresztül elmentem a szekrényemig és megnéztem milyen holnapi óráim voltak. Gyorsan kivettem a matekot, a franciát, a biológiát és a történelmet. A magyar pedig maradt még a bőr táskában, ami már egy ideje benne hevert. Mikor bezártam a szekrényt észrevettem, hogy egy alak van mellettem. Felnézve csillagos eget láttam kétségbeeséssel.
Damien volt. Biztos már jól kiröhögte magát a haverjaival, hogy az új lányt első nap sikerült jól megalázni szóban. Nem hagyom, hogy tönkretegye a napomat egy ilyen tuskó, egoista állat!
Elnéztem róla és szépen nyugodtan raktam a táskámba a könyveket, mintha ott sem lett volna. Éreztem a tekintete súlyát a tarkómon és az arcomon, szinte lyukakat égetett mindkét helyre, de „nem vettem észre”. A testéből éreztem a feszültséget, ami keveredett az én idegességemmel és dühömmel, amit nem lehetett nem érezni a közöttünk lévő távolságban. Mintha kis villámok kaptak volna életre közöttünk, mint a mesékben a mesefigurák fejénél. Becsuktam a szekrényemet és indultam volna tovább, de Damien megfogta a csuklómat és megszorította, de nem erősen, csak úgy, hogy megtartson, és ne tudjak szabadulni.
- Engedj el, mert… - eszem jutottak a lekicsinylő szavai – persze, mit is tehetne egy ilyen lány, mint én, ellened? – az ilyen lány, mint én-t jól megnyomtam, hogy nyomatékossá tegye a dühömet. Kicsit engedett a szorításon, de még mindig nem engedte el a csuklómat, ami szinte lángra kapott a keze érintésétől, a gyomromban pedig a pillangóim szárnyaltak, a szívemmel együtt.
Egy ilyen bunkó állat még képes ezek után is hatással lenni rám!?
Nem tetszett, hogy ilyen érzéseket táplálok a düh mellett Damien iránt, ilyen rövid idő alatt.
Utálni akartam. Gyűlölni és megvetni.
De, egyszerűen nem tudtam, csak eljátszani azt a gyűlöletet, amit el is fogok játszani, mert elméletben utálom, de gyakorlatban a karjába akarok omlani, hogy öleljen és az telt ajkait szerettem volna az enyémen érezni. Szerettem volna megtudni, milyen lehet egy csók.
El is felejtettem említeni, hogy én még nem csókolóztam.
Mindig is szerettem volna, ha megtörténik, de eddig egy fiú sem közeledett igazán hozzám és nekem sem voltak mélyebb érzelmeim irántuk.
Kivéve Damien iránt.
Szerettem volna beletúrni dús, hollófekete hajába, átölelni széles vállait és elveszni gyengéd érintéseiben, amit nem tehettem meg.
Jézusom miket gondolok?! Nem! Nem akarok elolvadni a karjaiban!! Vagy, mégis?!
- Tessa muszáj beszélnünk. – a hangja szinte könyörgött. El kellett ismernem, hogy szinte remekül tudta játszani a könyörgő fiút. Tökéletes alakítás volt a részéről, talán még Oszkár-díjat is nyerhetne egy nap. Majdnem elhittem, hogy komolyan gondolja.
- Hagyj békén. – csak ennyit mondtam, de láttam a szemében, hogy még jobban kétségbeesik. Tényleg remek színész, talán jobb, is mint én.
- Nem kezdhetnénk mindent elölről? – jött mellém.
- Jól vagy Tessa? – kérdezte egy hang a jobb oldalamról és odanézve Louis volt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és rá mosolyogtam. A türkizkék szemeiben feszültség szikrája kapott lángra és az ő kis villámjai is csatlakozott a közöttünk lévő viharba. Ahogy rám nézett, aggodalom csillogott bennük.
- Persze, már épp menni készültem az Igazgatóhoz. Kérlek, megmutatod Louis, hogy merre van? – könyörgően néztem barátomra, aki rögtön megfogta a kezemet és kihúzott Damien kezei közül, amik most szinte megfagytak a meleg szorítása nélkül. Rá sem néztem.
- Köszönöm szépen, Louis. – erre kedvesen rámosolyogtam mire jobban csillogott a szeme.
- Igazán semmiség Madame. Önért bármit megtennék. – jelentette ki komolyan, de egy pillanatra az ajkai szélén egy halvány mosolyt láttam.
- Lenne is egy kérésem Louis – tudtam, hogy nem szabadna, de muszáj volt kiderítenem, hogy mit rejt a könyvtárban lévő hatalmas festmény a falon. Meg is volt a terv, már csak segítségre volt szükségem, ami rögtön az ölembe pottyant, de nem szó szerint. Az kicsit vicces lett volna. Na, jó, nagyon az lett volna. Egy nagy masni kíséretében az ölembe pottyanó Louis. Huhaaa már megint miken jár az eszem?! 
- A könyvtár meddig van nyitva? – kérdeztem ártatlanul felnézve rá. A lépcsőn mentünk épp lefelé, aminek a végén jobbra fordultunk és egyenes mentünk végig. Itt már kevesebb diák volt kint a folyosón, aminek örültem, mert nem nagyon szerettem volna, ha mások meghallják a beszélgetésünket.
- Egésznap nyitva van, mert ez a könyvtár a Városi Könyvtár is egyben, de miért kérdezed? Talán tanulni szeretnél? Már most? – döbbenten nézett rám, mintha egy ufót látna leszállni az égből – Még leckét sem adtak fel, de még kötelezőt sem. – rám nézett nagy szemeivel és meglátta a szememben a választ, amire rájött – Te nem tanulni szeretnél. – jelentette ki, mintha csak magának mondaná és nem nekem – Mit kíván Madame? - csillogó szemmel ránéztem.
- Ha, egésznap nyitva van akkor nem lesz probléma. Azt szeretném kérni tőled, hogy legyél a könyvtár iskolai részében lévő bejáratnál este 9-kor. – néztem rá még mindig úgy, hogy nem mondtam meg pontosan miért, de őt mintha ezt mi sem érdekelte rögtön beleegyezett.
- Itt vagyunk az Igazgatói Iroda előtt. – mondta csendesen az előttünk lévő ajtóra mutatva. Maga az ajtó sima fekete fa volt, amin egy fém lapocska volt rácsavarozva fejmagasságban, hogy „Mr. O’Breen Igazgató Irodája”.
- Akkor este 9-kor ott. – mondta titokzatos mosollyal az ajkain én meg megkönnyebbülve visszamosolyogtam rá. Örültem, hogy nem kérdez, hanem megbízik bennem és segít. Louis távolodó alakját figyeltem, ami a folyosó végén eltűnik a többi diákkal tengerében. Ő tényleg olyan, mint egy igazi barát. Bár, nem nagyon tudom a barát fogalmat, de szerintem kezdem kapisgálni. Elmosolyodva mentem be az irodába. Ahol nem tudom mi vár rám.
Belépve rögtön megcsapott a növények vad illata, amit már akkor éreztem, amikor csak kinyitottam az ajtót. A szoba közepén, ami nem volt sem túl nagy, de nem is kicsi, egy nagy, fekete íróasztal állt, ami telis-tele volt papírokkal és dossziékkal. Minden papírnak meg volt a helye, külön- külön halmokba pakolva. Minden tökéletesen a helyén volt.
Maximalista lehet az Igazgató, az tuti fix.
Körbenézve egy közepes ablak volt közvetlenül az íróasztal mögött, aminek a párkányán rengeteg cserepezett növény sorakozott fel. Mindegyik különböző volt, de az illatuk belengte a szobát. Az ablak bukóra volt kinyitva, de még így is érezni lehetett a tömény növény illatot.
Akár az erdő.
Gyönyörű fényesek voltak a leveleik a virágoknak, de egyiknek sem voltak virágai, mintha csak fűből állna az egész halom. A fal világosbarna volt, mint a tengerparton a forró homok. Nem égett lámpa és nem is találtam egy villanykapcsolót sem, vagyis az ablakon beáradó fényre voltam képes hagyatkozni, ami nem volt annyira sok. Észrevettem egy másik ajtót, amit ha nem nézem meg alaposan ott a falat, akkor észre sem vettam volna. Ugyanolyan barna festékkel festették be, mint a falat. Nem volt kilincse, de mintha egy kisebb lyuk lett volna ott, egy kulcslyuk.
Kicsit hülyén éreztem magam, hogy az Igazgató hívatott, de nincs itt.
- Elnézést! Van itt valaki? – kérdeztem a szoba csendjét megtörve, de senkit sem hallottam. Csak a lágy szellőt, amit a nyitott ablakon áramlott be az irodába. A virágok leveli megremegtek, aminek olyan hangja volt, mintha halkan suttog valaki, amit nem értesz, de hallasz. A tekintetemet megint a titokzatos ajtó vonzotta magára. Előreléptem egyet, de hirtelen kicsapódott az ajtó mögöttem és egy igen fiatalos, szürke öltönyös férfi lépett be, meglepődő tekintettel, hogy itt talál engem.
- Elnézést kérek, ha hívatlanul jöttem be. Bekopogtam, hogy van e itt valaki, – félig igaz is volt, mert mikor bejöttem megkérdeztem, hogy van e itt valaki – de senki sem volt itt ezért azt gondoltam bejövök és leülök az egyik székre és megvárom Önt. – néztem ártatlanul, azokba a nagy sárga szemeke. Egy pillanatra azt hittem, hogy rosszul látok a félhomályban, mintha világítana a tekintete. Pislogtam egy párat, mint akinek belement volna valami kis porszem a szemébe, de szerencsétlenségemre itt egy deka porszem sem volt. Mikor még egyszer belenéztem azokba a szemekbe, megkönnyebbülve vettem észre, hogy biztos csak a nap egyik sugara sütött úgy, mintha világítana, mert borostyán tekintet pillantott vissza rám, tele kíváncsisággal.
- Semmi baj. Ön akkor bizonyára Cassidy kisasszony. – olyan hivatalosan és régimódiasan hangzott így a nevem és erre egy fintort nyomtam el magamban, mert nem igazán tetszett – Kérem, akkor üljön le az egyik székre és elnézést kérek a késlekedésért. – mondta egy kis fél mosollyal az arcán.
Mennyivel fiatalodott meg az arca mikor mosolygott! És még nem is egy teljes mosoly volt! Úristen mi van, ha teljesen elmosolyodik vagy elneveti magát? Bele sem merek gondolni.
Komoly arca volt Mr. O’Breen Igazgató Úrnak, de mégsem volt idős ember. Harmincas évei elején járhatott vagy maximum harmincöt, idősebb nem lehetett. Az álláig ért hosszú, egyenes szálú világosbarna haja, ami kiemelte határozott állvonalát és a kis mélyedést az állán. Az orra nagy volt, de egyenes. A szemei borostyánok voltak, akár az arany, csodálatos és ámulatba ejtő. A bőre kreol volt és lehet, hogy ettől látszott a szeme úgy, mintha világítana, mert kiemelte a sárga és arany színt a szemében. Az öltönyét tökéletesen rászabták, ami szürke volt és kiemelte a vállait és erős kezeit. Szikár testfelépítésű volt a férfi. Kezemet nyújtottam hivatalos bemutatkozásra. Mikor megfogtam a kezét, éreztem valami furcsa energiát a tenyerünk között. Furcsán nézett rám.
Akkor ő is érezte?
Gyorsan elrántotta a kezét, mintha megégette volna a kezem érintése. Úgy nézett rám, mintha meg akarna fejteni.
- Nos, akkor, Elisabeth, kérlek, ülj le. – hirtelen a keresztnevemet használta.
Ez most jó jel?
Leültem a székbe és megvártam, hogy Mr. O’Breen leüljön és kezébe vett egy világossárga dossziét, aminek a közepén fekete betűkkel ott volt a nevem. Lapozott benne és aztán rám nézett.
- Nagyon örülök, hogy ebbe az iskolába jelentkeztél. Látom eddig magántanuló voltál, de a vizsgáid, egytől-egyig kitűnőek. Mindenből tökéletes vagy, ami jó jel. Nálunk igazából nem az a lényeg, hogy tökéletes osztályzataid legyenek, hanem, hogy szeress tanulni, szeresd csinálni amit, csinálsz és küzd azért, amit szeretsz csinálni. Látom te ezt már megtanultad, ami pluszpont. – erre elmosolyodott és huncut fény csillogott a szemében – Hallottam a reggeli dobásodról. – láttam, hogy visszafolytja a nevetését, de nem zavart – Ügyes sportoló lehetsz. Szeretsz futni? – kérdezve élénken beleélve magát a beszélgetésbe. Mintha egy csodabogarat talált volna, úgy nézett rám.
- Igen, persze. – mondtam az igazat.
- Ha, van kedved, akkor csatlakozz az iskolánk futócsapatához, akik biztos szeretettel várnak. – felállt és az egyik magas, vas szekrényhez sétált és a legfelső fiókba tette a mappát. Egy kattanás jelezte, hogy a szekrény bezárult. A férfi leült elém. Elegancia sugárzott a tartásából, ahogy ült.
- Meggondolom még ezt az ajánlatot. – mondtam mosolyogva és tényleg elgondolkoztam, mi lenne, ha…
- Ennek örülök. Akkor szeretnélek megkérni rá, hogy a szüleidet kérd meg, hogy hívjanak fel és majd megbeszéljük, hogy a papírokat mikor írják majd alá. Meg szeretnék velük is majd beszélni az itteni jövődről. – erre elém tolt egy kisebb papírt, amin egy telefonszám volt látható. Gyorsan eltettem a bőrdzsekim zsebébe és megköszöntem.
- Nos, akkor Elisabeth, akkor nyugodtan hazamehetsz. A legközelebbi viszont látásra! Vigyázz magadra! – erre én is elköszöntem és kiléptem a folyosóra. Addig, amíg ki nem léptem az irodából, éreztem, hogy minden mozdulatomat figyeli.  Hirtelen a csengő szelte át a folyosó csendjét. Minden terem ajtaja szinte kirobbant, de én a tömeget kerülve mentem egyenesen kifelé.
Furcsa érzés járt át, nem kellemes. Olyan furcsa ez az iskola, az emberek, az igazgató, a könyvtár és maga a hely.
Talán ilyen érzés járja át azokat a diákokat is, akik először járnak iskolában? Az első napjukon? Talán, de talán nem.
Ahogy kiléptem az iskola bejáratán éreztem a hideg levegőt, ami bekúszott a dzsekimbe és kirázott tőle a hideg. Hűvös volt az idő, amilyen gyorsan csak tudtam sétáltam haza. A levegő, mintha baljóslatú lett volna és lehetett érezni az energiát, az elektromosságot a levegőben, ami körülvett.
Mint a vihar előtti csend.
Hazaérve rögtön felrohantam a szobámba, de John és Alexia rögtön letámadott, hogy késtem 10 percet.
- Kérlek, csak egy percre bízzatok bennem! Miért nem engeditek, hogy elmenjek valahová? Vagy egyáltalán barátkozzak? Soha nem volt barátom, egy igazi, élő barátom! Mindig bezártok! Mintha egy állat lennék, akit ketrecbe kell zárni! Most közlöm veletek, hogy nem vagyok az, bármennyire is hiszitek ezt! Soha nem bíztok bennem. Szeretlek titeket, de kérlek, csak egy kicsit engedjetek a szabályoknak. Tökéletesek a jegyeim, mindig szót fogadtam, soha egyetlenegy szabályt sem szegtem meg. Akkor miért nem bíztok a saját lányotokban? – szinte remegtem a dühtől, ami átjárt abban a pillanatban.
Végre kimondtam, amit gondolok. Áttörtem a korlátokat. Alexia zöld szeme elbizonytalanodott, mintha gondolkodna valamin és nem tudja, hogy megtegye vagy nem. A szeme elárulta a döntését.
- Rendben van Elisabeth. – soha nem mondták ki azt, hogy Tessa – Engedünk egy kicsit a szabályokon de, hogy gondolhatod, hogy nem bízunk benned? – kérdezte csillogó szemmel.
- Hisz soha nem mondtátok. Soha nem éreztettétek. –mondtam szomorúan és éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. John odajött és ölelő karjaiba zárt, ami rettenetesen jól esett. Nem sokszor történt meg, hogy átölel valamelyikük, de most még Alexia és odajött és hárman öleltük, egymást.
Végre egy család vagyunk.
- Este el kell mennem, de megígérem, hogy hamar hazajövök. Ígérem. – mondtam nekik, mire láttam, hogy Alexia rögtön válaszolt volna, de megállította magát és beleegyezett.
Felmentem a szobámba és mikor becsuktam az ajtaját nekidőltem és a földre csúsztam. Tökéletes napnak indult, mire Damien elrontotta az egészet, de a nevelőszüleim rendbe hozták. Minden rosszban van valami jó.
Felállva a földről ráfeküdtem az ágyamra. Holnap iskola és végig kell ülnöm fél napot Damien mellett.
Még az ellenségeimnek sem kívánnék ilyen megalázó helyzetet. Biztos minden másodpercben azon lesz, hogy ugyanúgy megbántson és röhögjön az összes haverjának nevezett barátaival.
Rajtam.
Fájt, hogy végre tetszett valaki. Ez volt az első, de az utolsó is. Nem fogom megengedni senkinek sem, legfőképpen Damiennek nem, hogy megint belém rúgjon. Mikor végre talán valakinek hittem magam, hogy többre vagyok képes, mint gondolnám. Amikor először néztem azokba a csillagos, éjszakai szemekbe, azt hittem, hogy egy csillag vagyok. A milliónyi kis csillag közül lehetek az egyik, ami az ő szemében fénylik. Naiv voltam. Nem lehetek csillag, az ő szemében biztos nem, ahogy szerintem más szemében sem. Ahogy Damienre gondoltam, a hasamban egy kis csomókeletkezett és égett az arcom. Pillangók ezrei keltek életre az alhasamban, mintha a neve már életet lehelt volna beléjük.
Talán szerelem, első látásra?
A könyvekben is, amiket eddig olvastam, hasonlóan írják le ezt az érzést. Pillangók a hasban, furcsa érzés, de én ennek nem engedhetek.
Nehogy már egy ilyen tuskóba legyek szerelmes?! Már megint csak Istenre foghatom, mert nem kedveli a fejem.
Ránéztem az órára és még csak délután egy óra volt. Kicsit sokáig gondolkozhattam, de még bőven volt időm estéig. Hirtelen a telefonom zörgését hallottam a táskámból. Egésznap meg sem hallottam, rá se néztem, ami elég furcsa volt tőlem, mert állandóan a kezemben van, és az időt nézem.
Igen tudom. Ez függőség. Óra függő vagyok, de legalább nem más függő.
Kivettem a táskámból és megint eldőltem az ágyamon. Felnyitottam a kódot és 5 üzenetem jött és 12 nem fogadott hívás.
Ki lehetett ez? De, a legfontosabb kérdés, honnan szerezte a telefonszámomat? A nevelőszüleim tudják csak. Ők meg 100%-osan nem adják csak úgy oda senkinek.
Megnéztem a telefonszámot, ami keresett, de két különbözőt vettem észre. Az egyik 7-szer hívott a másik 4-szer.
Két ember?!
Nagyon nagy levegővételeket vettem és megnyitottam az egyik üzenetet.

Kedves Tessa.

Beszélhetnénk? Damien.

Erre nem tudtam mit mondani. Először is dühös vagyok, hogy egyáltalán megszerezte a telefonszámomat és ilyen kérdést ír. Másodszor az egyik felem, ami tudatalatti vagy inkább tudatos, de tetszik neki, hisz ennek az egy szónak és a csillogó, fényes csillagoknak a szemében, hisz. Elhiszi a hazugságot is.
A többi üzenet is hasonló volt, kivéve az utolsót. Más írta.

Kedves Tessa!

Nem tudom miért kérted a segítségemet, de én most ráérek és elintézhetjük azt, amit szeretnél. Nyugalom nincsen senki a könyvtárban.

Louis

Az üzenetet 10 perce írták. Gyorsan visszaírtam.


Kedves Louis!

Köszönöm szépen e körültekintő igyekezeted. Sietek. Ott ahol meg beszéltük 15 perc múlva.

Tessa

Gyorsan átöltöztem egy nagyon világos csőnadrágba, egy világosbarna bő, kötött felsőbe és egy barna bőrdzsekit kaptam magamra. Gyorsan felvettem egy bundás zoknit és egy fekete Vans cipőt. A hajamat hagytam elengedve és már fogtam is a táskámat. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, halkan résnyire nyitottam az ajtómat és nem hallottam néhány percig semmit. Aztán egy autót hallottam eltolatni a járdánkról.
Elmentek volna?
Odalopakodtam a folyosó végén lévő kis ablakhoz és tényleg a mi fekete terepjárónk tolatott le a járdáról és száguldott el. Nem is kellett több esély, kimentem a házból és futottam az iskola felé.



U.i.: Kérlek pipáljatok vagy írjatok véleményt!:) Hagyjatok nyomot magatok után❤

1. Fejezet ~ Mr.Tökély

Drágák!❤

Nagyon szépen köszönöm a három rendszeres olvasót!;)

Nagyon nagyon boldoggá tettetek ezzel és az első megjegyzés még növelte a boldogságot a szívemben❤

Itt az 1. rész!!:)

Reménykedem hogy tetszik és véleményt is írtok na meg pipáltok:DDD

Joo olvasást!!:)

Nagy ölelés: xCintiax

Mikor már minden elcsendesedett a házba, Tessa végre kiléphetett a szobájából. A nevelőszülei veszekedésétől tört meg a ház csendje pár perce, de már szerencsére elmentek, így most a házban csönd honolt. Kora reggeli nap, kellemes sugarai világították be az élettel teli utca sarkait és eldugott szegleteit. A kinyitott ablakon beáradt az utca szokványos, de megszokhatózaja. Lehetett hallani a madarak vidám csicsergését, az utcában elmenő autók zúgását, a korán induló futók iramát és a kutyák üdvözlő ugatását. Mindez új volt.
Ásítva botorkáltam le a lépcsőn a konyha felé. Nyugtalan voltam, de nem csak a nevelőszüleim miatt. Este megint csak a farkassal álmodtam. Kiskoromban egy ideig ugyanez az álom kísértett, de most egy hete megint visszatért, amióta elköltöztünk. Mindig ugyanakkor szakad meg az álom, elejétől a végéig minden ugyanúgy történik, mégis váratlanul érnek az ütközetek, pedig tudtam jól mi fog történni. Nem tudom, mi lehet a jelentősége, de biztos fontos lehet, vagy csak a képzeletem és a fantáziám űz gúnyt ebből, hogy az idegeimre menjen. Muszáj megtudnom az álom miértjét, a végét. Lassan már félni fogok elaludni, mert álmomban tényleg félek. Az a vad tűz a démonok szemében, ami szinte perzsel, éget és olyan… valóságos. Mikor felébredek, csodálkozom, hogy nincsenek égési sérülések a testemen. Ahogy néznek rám, mintha várnának valamire, vagy valakire, mintha rám várnának, ami teljességgel lehetetlen. Még mindig éreztem a nap kellemes sugarainak játékát a kezemen, a selymes fűszálakat a talpamon, a virágok bódító illatát az orromban és a farkas hangját a fejemben, ismétlődve: „Vártunk Rád.”
Határozott, mégis gyengéd volt, olyan hívogató. Ismerős, mégis ahogy próbáltam emlékezni, hogy hol hallottam ezt a hangot, egyszerűen nem tudtam. Mintha köd ereszkedett volna az agyamra. Mindig ugyanaz az álom, és nem tudok tovább jutni rajta, olyan ismerős minden, de egyszerűen még mindig ugyanott vagyok, ahol az elején.
Sehol.
A farkasban is van valami ismerős a hangján kívül, ahogy a démoni szellemfarkasokban is. Olyan déjavu érzés. Az egész álom olyan, mintha már megtörtént volna.
Jézusom, mit beszélek itt össze-vissza? Még a végén azt is kitalálom, hogy egy különleges lény vagyok, vagy maga Spieder-man!
Arra a farkasra emlékeztetett, amelyikkel kiskoromban találkoztam, mikor gyermeki fejjel elindultam egy kis túrára az erdőbe, ami a házunk mellett volt. Minden este kinéztem az ablakból és hallgattam a fák leveleinek susogását, az éjjeli állatok vadászatát és hangjait. Millió csillag az égen mindig fényt adtott az erdőnek a Holddal együtt, amelyek kísértetiesen figyelték azt a rengeteget, mintha őrizték volna.

Emlékek vad hurrikánja rántott magával, a múltba:

Egyik este azon gondolkoztam, hogy milyen lenne kimenni és megnézni, milyen lehet az erdőség ilyenkor, mikor a Hold uralkodik az égen, alattvalóival, a csillagokkal. Kíváncsi voltam az ismeretlenre. A könyvekben, amiket olvastam, vagy amiket elmeséltek, mind gyönyörűnek írják le az erdőt, de veszélyesnek.
Én imádtam a veszélyt. Maga a veszélyforrás én voltam.
Állandóan veszélyes helyzetbe kerültem, amit soha, egy pillanatra sem bántam meg. Hiába írják meg a könyvekbe vagy mesélik el a többiek az erdőt veszedelmesnek, vagy a horrorfilmek főbb helyszínének rakják be, akkor is kíváncsi voltam, egy kíváncsiskodó kisgyerek aki nem tudja, hogy a vasaló milyen rettenetesen forró, égető, de mégis vonzza őket a pára, ami kiszáll az apró kis lyukakon és elpárolog a levegőben. A vaslapja sima volt, hívogatta a kezet, hogy megfogja, a kisgyerek meg persze, hogy meg akarja fogni. Mindent meg szeretne fogni, mert kíváncsi, mert még nem találkozott ehhez hasonlóval, ezért nem is szólalnak meg a fejében a kis vészcsengők, hanem szépen nyugodtan megfogja.
Nem csak az ablakból szerettem volna nézni és hallani az éjszaka hangjait, hanem meg is nézni őket, tapasztalni élőben. Csendesen kilopakodtam mezítláb a szobámból és kint felvettem a balerina cipőmet, nehogy bent felébredjenek. A nevelőszüleimnek nem szóltam, mert biztos voltam benne, hogy nem engednék meg és őrjöngenének az ötletért. Ezért inkább megtartottam a gondolatomat magamnak, és lassan sétáltam az erdő felé. A hold gyönyörűen teljes volt, csillogó csillagok egészítették ki a fényét az égen, ugyanúgy, mint a város utcái éjjel. Amikor a főtéren a kis apró szökőkút körül rengeteg lámpa ég és bevilágítja az utcák sötét szegleteit, akár a hold az erdőt, a kis milliónyi kísérővel, a csillagokkal. Az erdő magas fái nyújtóztak a holdtányér csillagkertje felé, mintha el akarták volna érni a fényes pontokat az égen, így a telihold korongja békésen szunnyadt az ágak bölcsőjében, akár egy kisgyermek. Ahogy mindig, a holdfény most is csábított, hívogatott, mintha nekem is folyékony ezüst csörgedezne az ereimben a skarlátvörös vér helyett. Mintha egy különleges lény lennék, aki az ezüstös éjjeli koronghoz tartozna.
Hallottam egy bagoly huhogását a közelben, és avar zörgésre figyeltem fel nem messze, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy nem bánthat semmi. Valahogyan legbelül éreztem. A kíváncsiságom és az akaratom győzött. Bátran szálltam szembe az éjszakával és az erdő titokzatos éjszakai látványával. A talpam kicsit fázott, de ahogy egyre beljebb haladtam a rengetegben, már nem arra figyeltem. A fák sokkal félelmetesebbek voltak a sötétben, mintha hatalmas árnyékok nyújtóztak volna az ég felé, ezzel eltakarva az éjjeli ég egyetlen fényét. Mindenhonnan az erdő hangjait lehetett hallani, mintha ott lennének mindenütt, körülvéve engem. Minden ijesztő volt, de mégis jól éreztem magam, mintha az erdő maga lenne a játszótér, vagy a kicsi kert, ahol szoktam lenni a ház mellett. Mintha hozzám tartozott volna, az otthonom lenne. Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki vagy valami figyel. A hátamon éreztem a tekintet súlyát. A szívem gyorsabban vert, adrenalin öntötte el a testemet az izgalomtól és a félelemtől. Igen. Most féltem, de még mindig kíváncsi voltam.
Talán anya volt, vagy apa? Lehet, hogy rájöttek az éjszakai kalandomnak? Nem kellett volna már rámszólniuk akkor? Nekik még talán örültem is volna.
Ahogy lassan megfordultam, rájöttem, hogy nem ők azok. Egy szempárt láttam a sötétségből rámmeredve. Tekintetünk összeforrt. A szívem vad ütemét éreztem a nyakamban és a vérem sebes sodródását a fülemben.
Most már nem is voltam annyira kíváncsi. - gondoltam kétségbeesetten.
Féltem.
Nem tudtam mi az, vagy ki az, de egyre jobban hozzá szokott a tekintetem a sötéthez, ami egy nagy állatot mutatott meg a fák és bokrok árnyékába bújva. Szinte beleolvadt a sötétségbe, mintha ő is a része lett volna. A tekintete fénylett az árnyékban, szinte világított, akár az egyetlen gyertyaláng a fekete ködben, olyan volt, mint a nyári ég, fényes és világos. Olyan, mintha a nap lett volna az éjszakában, ami félig igaz is volt. Egyre jobban közeledett felém. Egy farkast véltem felfedezni a tekintet gazdájából. Nagyot nyeltem. Vissza akartam menni a házba, a puha ágyamba, ahol teljesen biztonságban vagyok a nevelőszüleim közelében. A farkas ragadozó volt, ezért vadászott.
Ezért volt itt. Lehet, hogy én volnék a préda? A ma esti vacsorája?
Elkezdtem nagyon lassan hátrálni, nehogy megijesszem egy gyors mozdulattal és kevesebb esélye legyen megtámadni. A farkas már kilépett az óriási árnyékok közül és láthatóvá vált, nem csak a körvonala, hanem a bundája színe is. Lassan sétált felém, mintha félt volna, hogy elijeszt, akár egy apró őzgidát. A mozgása határozott ,mégis bizonytalan volt, de gyönyörű kecsességgel mozgott, akár egy karcsú táncos. A tekintete a nyári égbolt, egy kis kíváncsisággal és meglepő szeretetettel volt keveredve. A teste izmoktól duzzadt, szinte az egész abból állt, egy miligramm zsírfelesleg sem volt rajta. Nem átlagos farkas lehetett, mert a teste sokkal nagyobb felépítésű volt az átlagnál, inkább egy kisebb tigris méretű volt. A bundáján megcsillant a hold sugara, amitől fényesnek látszódott, mintha egy kisebb gyantás réteg is lenne a bundáján. A szőrme színe olyan barnás lehetett. Az árnyékoktól nem lehetett pontosan megállapítani, de az biztos volt, hogy barna színű a bundája, de az árnyalatot nem tudtam megfigyelni. Pár méterre lehetett tőlem, és biztos voltam benne, hogy hallja a vad szívdobbanásaimat és a félelmem ízét. Hirtelen avar zörgésre lettem figyelmes, jobb oldalról a fa mellett és nagyon lassan odnéztem. Nem mertem megszakítanj a szemkontaktuse végül megtettem. Féltem, hogy akkor rögtön rámveti magát, hogy megszűnik ez a pillanat.
Egy nagyobb róka lépett ki a fák közül engem figyelve, éhes tekintettel. Az állat vékony volt és természetellenesen látszódtak a bordái is a bőrén keresztül. Szinte csak csont és bőr volt. A bundája csapzott volt, kikopott tűzpiros és narancsszín között lehetett, akár egy ős öreg plüssállat. Kivéve a vadságot és az éhséget a fekete feneketlen szemeiben. A farkas azonnal elém állt védelmezve és rámorgott a betolakodóra, aki rögtön a morgó farkasra vonta feneketlen tekintetét. A rókával még néhány pillanatig farkasszemet néztek és aztán, az állat lusta mozdulatokkal elbújt az erdő árnyékaiba mérgesen, hogy elzavarták a vacsorájától.  A farkas még feszült mozdulatokkal meredt előre, oda, ahol a ravasz jószág elment, és még én is egy pillanatra láttam az árnyékok között egy piros szem csillogását.
A róka még ott volt és figyelt. Hátha a farkas elmegy és akkor ő nyugodtan vacsorázhat. – nyeltem egy nagyot – Belőlem.
A farkas még hangosabban morgott és egyre jobban takart engem, akár meg is foghattam bundáját, olyan közel állt hozzám. Kísértés fogott el, hogy megérintsem, akár egy pillanatra is. Láttam, ahogy a feje majdnem érintette a földet, a bundája égnek eredt, a teste megfeszült és ugrásra készen állt. A vad és barátságtalan morgását, ahogy az egész teste beleremegett. Kíváncsi voltam milyen puha lehet, vagy milyen lenne megölelni, akár egy plüss macit.
Vagy olyan érzés lenne megfogni, akár egy fenyőfát?
Az a réteg, olyan volt a bundáján és az éjjeli csillagok fényében, akár a gyanta, és, ahogy égnek állt a hátán a szőr, úgy tűnt, mintha a fenyőfa tűlevelei lettek volna. A csillogó, ravasz szem gazdája elment, a farkas meg kezdett ellazulni és felém fordult. Pár centire állt tőlem.
Az előbb furcsa módon megmentett. Miért? Anyai ösztön lett volna, vagy a farkas fiú? 
Az biztos, hogy megmentett és meg szeretném köszönni. Egy kis esti szellő söpört át az erdőn és reszketve húztam össze a kis szürke kardigánomat magamon, amit még a hálóingemre vettem fel, mielőtt kijöttem volna a házból. Sajnos nekem nem volt bundám, mint a farkasnak, ami melegített volna. Az állat mintha érezte volna, hogy reszketek, odasétált mellém, és a fejével a földet mutogatta. Lenéztem és csak füvet láttam néhány levél kíséretében, amiket a szellő magával sodort a fekete éjszakában.
Mit szeretne? Talán…?
Lehet igazam lesz, de nem tudtam. Leültem, és mintha halványan elmosolyodott volna aztán mögém telepedett le. Szorosan hozzám dörgölőzött az oldalával és… melegített. Nem tudtam visszafogni magam. Bármi is történjen, rettenetesen örültem ennek a farkasnak és szorosan megöleltem. Próbáltam ebbe az ölelésben megmutatni, mennyire köszönöm neki, hogy megmentett és védelmez. A bundája olyan puha volt, milyennek először elképzeltem, akár a selyem. Azt a fura csillogás nem is gyanta volt, hanem mintha ökörnyál lett volna rajta, de alig lehetett érezni a puhaságon kívül mást.  A bundája közelebbről megnézve sötétbarna volt, és csak úgy áradt belőle a teste melege, ami felmelegített. Már nem fáztam annyira és nagyon örültem neki. Beszívtam az illatát, ami az erdő szaga keveredett egy kis friss esővel. Olyan, otthonos érzés fogadott hatalmába, mint amikor a nevelőszüleim ritkán megölelnek. Hirtelen egy kis súlyt éreztem a vállamon és felemelve fejemet észrevettem, hogy az a farkas feje volt. Belenéztem a nyári égkék szemébe:
- Köszönöm. – belesuttogtam a szellőbe, de ő így is hallotta. Megnyalta az arcomat és az ölembe tette hatalmas fejét, ami egyáltalán nem volt súlyos. A combomat melegítette a fejével és leheletével.
- Én Tessa vagyok. – mondtam neki, de tudtam, hogy válasz nem érkezik. Elmosolyodva simogattam a feje búbját, akár egy kutyának. Biztos viccesen nézhettünk ki. Egy kislány az éjszaka közepén egy farkassal az ölében, aki úgy tartja ott a fejét az ölében akár egy szelídített házi kutya. A nyakamból a kis ezüstangyalomat levettem és a farkasnak szerettem volna adni hálám jeléül. Beleraktam a nyakába, ami eltűnt a bunda között. Szerettem volna megköszönni neki, hogy megvédett és azt, hogy ez az angyal vigyázzon rá. A medál úgy nézett ki akár egy kis szerkezet. A szárnyai ki voltak terítve két oldalra, és legalább 5 cm széles lehetett így, arca arctalan volt, de hosszú, göndör loknik hullottak a nyakába és a ruhája egy hosszú ujjú, hatalmas szoknyás ruha volt. A kezét összetéve mintha imádkozott volna és a mellkasán az összetett keze alatt egy kis zafír kő volt elhelyezve, amely szív alakú volt és gyönyörű sötétkéken fénylett. Mindig is imádtam ezt a nyakláncot, soha nem vettem le és mindig azt éreztem, hogy a nyaklánc megvéd. Amióta az eszemet tudom, megvan ez az ékszer. Most azt szerettem volna, hogy vigyázzon a megmentőmre. A farkas rám nézett nagy szemeivel, amikben boldogságot láttam csillogás formájában. Megsimogattam a fejét ő meg belerakta az ölembe és engedte, hogy simogassam a bundáját. Biztos élvezte, mert lehunyta a szemeit. A testéből éreztem, hogy még akkor is éber. Egy kicsit álmos lettem, és felnéztem a csillagokra. Ugyanezeket a fényes csillagokat láttam az ablakomból, de innen mégis más volt. Sokkal fénylőbbek és nagyobbak voltak innen nézve. Párat még pisloghattam, de nagyon fáradt voltam, a szemhéjamat nagyon nehéznek éreztem.
Eljött az álommanó, hogy álomport hintsen rám. Még az erdőbe is ellátogatott, hogy aludjak.
Mosolyogva aludtam el, a farkassal az ölembe, aki egész éjszakán át védelmezett és melegített. Azért szundítottam el, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok a farkas mellett, bármi történjen. Azon az estén megtanultam a hős fogalmát. Az emlékek kezdtek elhalványulni a megmentőmről és visszatértem a jelenbe.



Tovább mentem a folyósón. A konyhába érve kivettem egy kancsó hideg vizet a hűtőből és telitöltöttem egy üvegpoharat. Éreztem a hűvös hideget a poháron keresztül is. A kezemből az egész testemet átjárta a hideg érzés, ami kellemesnek hatott az álom után. Mielőtt beleittam volna ránéztem a víz felszínére, ami olyan volt, mintha tükröt tartanék magam elé. A pohár kicsúszott a kezemből. Hatalmas csattanással a földre esett és rengeteg darabra tört, a víz pedig ráfröccsent a lábamra eláztatva a zoknimat és a papucsomat. A hirtelen érzett hűvös víztől kirázott a hideg. Farkasszemeket láttam a saját emberi szemeim helyett. Gyorsan befutottam a fürdőszobába és megnyugodva vettem észre, hogy nem farkasszemek néznek vissza a tükörből, hanem a saját sötétkék szemeim fáradtan és riadtan. Nekidőltem a kád szélének és próbáltam egyenletesen lélegezni, megnyugodni.
Nyugalom Tessa! Csak az emlékezés miatt képzelődsz.
Kimentem összetakarítani a törött üveget és a vizet pedig felmostam. A nyakamhoz kaptam, oda ahol régen mindig az angyalt hordtam. Megint csak a farkas jutott eszembe. Megráztam a fejem, mintha kirázhatnám az emlékét, de sajnos nem ment ilyen könnyen. Ránéztem az órára és 6:00 órát mutatott. Ma van az első nap az új suliban. Nem ismertem senkit, ami rossz érzés volt. Én mindig is magántanuló voltam, kiskorom óta itthon tanultam a nevelőszüleimmel, Johnnal és Alexiával. Most is én harcoltam ki, hogy azért már 17 évesen szeretnék gimnáziumba járni, ami szerintem már ciki, ha nem járok normális iskolába ennyi évesen, vagyis nem ciki, hanem nem normális. Csak azért engedték meg, mert közel volt és addig nem szóltam hozzájuk, amíg meg nem engedték, de így is szigorú szabályok vonatkoztak rám. Nem nagyon értettem, hogy miért „zárnak” el a külvilágtól, de én kitörni akartam.
Pár utcára itt is volt az Avalon Gimnázium. Sokat hallottam róla mikor az utcán futottam, vagy a parkba ültem le és nézelődtem az ott elhaladó embereket. Nagyon szimpatikus neve volt a sulinak, amin elmosolyodtam. Még a közelében sem voltam, az első napra szerettem volna hagyni a meglepetést. Már nagyon kíváncsi voltam, de nem hagyhattam, hogy a kíváncsiságom eluralkodjon rajtam és tönkretegye a meglepetést. Felszaladtam a szobámba és gyorsan lefürödtem. A meleg víz miatt egy kicsit engedett a feszültség a testemből, de még nem teljesen. Szerencsére a riadtság eltűnt a szememből és helyette átvette az izgalom a helyét. Nagy párával léptem ki a fürdőszobából és már szaladtam is a ruhásszekrényemhez. Tudtam mit veszek fel, már egy hete erre a napra készülök. Egy fekete-fehér függőlegesen csíkos csőnadrágot, egy fekete, vékony anyagú blúzt, amiből halványan átlátszódott a bőröm, de csak épp hogy. Elővettem őket. Gyorsan kivettem egy fekete, csipke anyagú fehérneműt és gyorsan fel is öltöztem. A hajamat kivasaltam és elengedve hagytam, amit megnézve a tükörbe, eltakarta a sebhelyeket a hátamon és a vállamon. Volt három párhuzamos csík egymás mellett a jobb vállamon, lefelé a lapockám végéig. Mintha egy kutya hagyta volna ott, aki hátulról ugrott volna rám és hosszú karmaival szántva végig az egyik vállamat, ahogy csúszik lefelé róla. Volt több kicsi a bal vállamon is, olyan kis apró karcolásoknak látszódtak, de nem hagytak volna ilyen hegeket, nagyon mélyek lehettek, amikor szereztem őket. A bal combomon is volt ugyanolyan heg, mint a jobb vállamon. Három hosszú csík. Kicsit hülyének gondoltam magam és maga a helyzetet, hogy nem tudom mi vagy ki okozhatta, sem azt, hogy szerezhettem. Az a legbizarrabb az egészben, hogy semelyikre sem emlékszem. Johnt és Alexiát nem merem megkérdezni. Mindig eldöntöm, hogy elkezdem, de a torkomon akadnak a szavak. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy bántottak volna és talán a sokk miatt nem emlékeznék rá. Bárhogy próbálok, feleleveníteni a sebeket sehogy sem megy, ahogy az álmomban szereplő farkas hangjára sem. Semmit sem tudok. Minden csak kutyvasz, amit nem tudok megoldani. Nem tudok kideríteni semmit. Olyan, mint egy hatalmas puzzle, aminek a darabjai eltűntek és sehol sem találom. Nélkülük pedig nem tudom befejezni a képet, nem egész lenne tőle. Hiányos, ahogy az én emlékeim is.
Betűrtem a blúzt a nadrágba és gyorsan felvettem a fekete bőrdzsekimet és felvittem a szempilláimra egy kis szempillaspirált és kihúztam a szememet macskásra. Csinos szerettem volna lenni az első napomon. Lementem az előszobába és felvettem a fekete balerina cipőmet. A gyomromban egy hatalmas nagy csomó volt, ami miatt nagyon ideges voltam. Belenéztem a tükörbe és megelégedve néztem végig magamon. Az aranyszőke hajam leért a derekamig, amit imádtam, a szemem pedig most világoskék volt, egy kis szürkével keverve, akár a vihar előtti ég. Az ajkaim cseresznye pirosak voltak alapjáraton. Felvettem a bőrtáskámat és indultam is kifelé. A nap melegen sütött, de a levegő hideg volt, tavaszias időjárás, vagyis csalóka. Miközben sétáltam az iskola felé a görcs a hasamban egyre jobban erősödött. Egy kicsit érzékeltem, hogy az arcom ég, vagyis fázik, de nem számított. Miközben elhaladtam az egyik sportpálya mellett észrevettem, hogy ilyenkor már edzenek. Rögbi edzés volt, ahogy észrevettem a fehér sisakokat és a hatalmasnak hitt kipárnázott testeket, ahogy a labdás srác után szaladnak megszerezni a bőrlabdát. Ahogy sétáltam, a mezükön „Avalon Gimnázium” nevet vettem észre. Ennek nagyon örültem, mert így legalább látom kikkel is fogok együtt járni egy suliba, legalábbis egy részét.
A 4-es számú játékos épp lőtte volna el a labdát, de a 17-es rávetődött, aztán sorba mindenki. A labda nem messze ért földet tőlem, a pálya másik végén ahol a meccs cserejátékosai ülhettek le. A bőr mintha vonzott volna, odamentem érte és felvettem a fűről. A többiek addig már felálltak és kérték, hogy adjam vissza. Az egyik srác feltette a kezét és mutatta, hogy dobhatom neki. A többiek meg elnevették magukat, mintha kinevettek volna, hogy biztos nem dobnám el a labdát addig, a pálya másik felébe egy lány, vagy egy ilyen lány. Erre félmosolyt villantottam a srácnak, aki kérte, hogy dobjam neki és észrevettem, hogy ő a 4-es mezszámú, akire rávetődtek nemrég a többiek. A vörös színű meze kicsit fűfoltos volt, de nem zavartatta miatta magát. Letettem a táskámat mellém és éreztem, hogy akik eddig ott voltak a nézőtéren egy páran, rám néznek, várták, hogy dobjam. Szinte tapintható volt az izgatottság nem csak az én részemről. Kíváncsiak voltak mi lesz ebből. Volt választásom. Vagy megjátszom, hogy nem tudom olyan messzire dobni és az esetlen, szőke naivát játszom, vagy megmutatom, hogy keményfából faragtak. A labdára és a nézőtérre nézve rögtön döntöttem. Nem is kellett több, elhajítottam. A labda szinte forgott a levegőben és mindenki azt a kis pontot nézte. A 4-es mezszámú srác kezébe repült, hajszálpontosan és lehetett látni, hogy egy kicsit megtántorodott, ahogy a labda belecsapódott a kezébe. Ezután mindenki rám nézett. A nézőtérről mindenki felállt egy pillanat múlva és tapsolt, még némelyik srác fütyült is a gyönyörű célozásom miatt. A pályán lévő fiúk mind engem figyeltek. Kirázott a hideg. Lehetett érezni a dühöt, meglepődést egy kis elismerést. Nekem sem kellett több, felvettem a táskám és már mentem is gyorslépésben az iskola felé. Nem akartam balhét, főleg nem egy ilyen kis dolog miatt.
Na, ezt megcsináltad Tessa! Magadra haragítottad a rögbiseket! Nem is lehetne ennél rosszabb! Jól kezdődik a nap! Mert, neked mindig keménykedned kell! Ha, önmagam vagyok, rögtön bajt csinálok! Miért?! Miért?
Miközben átmentem az úton, megnéztem az iskolát. Kívülről egy egyszerű Gimnáziumnak tűnt. Lehetett látni az ablakokból a tanteremben lévő diákokat, a suli előtti vegyes tanulókat, ahogy az órák előtti utolsó percekben még beszélgetnek. Mindenhol mindenki egy kisebb klikkhez csapódott és úgy beszélgettek. Mindenki tartozott valakikhez, csak én nem. Egyedül ballagtam a tömegben, mikor éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat, pont a sebhelyemet. Kirázott a hideg, de megálltam.

Ugye nem egy rögbis?! Úristen mit csináljak? ÁÁ anyám! Hú! Nyugi Tessa! Lassan fordulj meg és mosolyogj, mintha mi sem történt volna! Szé-pen las-san! És ne feledd! Mosolyogj!
Megfordulva egy gyönyörű mosolygós türkizkék szempár nézett vissza rám.
Csak ne rögbis legyen! Kérlek Istenem! Ennyire azért nem utálhatsz!
- Szia! Én Louis O’Connor vagyok. – erre kinyújtotta a kezét, én meg lassan megfogtam – Biztos te vagy Elisabeth Cassidy. – kezet ráztunk és ő rögtön el is engedte a kezemet és beletette a farmer zsebébe és a szemeiben egy kis zavart láttam. Mogyorószínű rövid haja volt, kevés hullámmal, ami kiemelte a bőre barnaságát, de legfőképpen hófehér mosolyát és türkizkék szemeit. Magasabb volt nálam egy fejjel, és nagyon széles volt a válla.
Eddig jól haladunk. – gondoltam és kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam.
- Igen, de jobban örülnék ha Tessának szólítanál. – erre kedvesen rám mosolygott.
- Értettem hölgyem, ezt észben tartom. – mondta meghajolva, akár régen egy úriember egy hölgynek. A képzeletbeli szoknyámat megemelve pukedliztem neki egyet, amin elnevette magát.
- Remélem is Mi lord, mert különben le kell fejeztetnem Önt, aminek nem igazán örülne kegyem.- itt már én is alig bírtam ki nevetés nélkül és együtt nevettünk.
- Gyere te Hercegnő, segítek megkeresni a tantermedet. Na, melyikben lesz az első órád? – kérdezte még mindig nevetve. Erre mosolyogva előhúztam a papírt, amit még egy héttel ezelőtt küldte ki az iskola, a többi papírral együtt.
- Öhm… irodalom lesz a 27-es tanteremben. – erre még jobban mosolygott Louis.
- Van egy jó hírem az Ön számára Madame. Szerény személyemmel lesz megtartva az órája. – erre még egyszer meghajolt és az egyik kezét nyújtotta, hogy vezessen. Kedves gesztus volt és nem tudtam ellenállni a türkizkék csillogású szempárnak. Első látásra megszerettem, azt a huncut csillogást bennük. Belül tudtam, hogy jóba leszek ezzel a hirtelen felbukkant fiúval. Sosem tudtam igazán beszélgetni srácokkal és nem is nagyon törték magukat, hogy a közelembe kerüljenek. Nem túl sokat járok társaságba és nem is nagyon tudom, hogy kell flörtölni vagy egy laza beszélgetést kezdeményezni, de ennél a srácnál könnyen ment, mint a karikacsapás.
- Oh, Mi lord repes a szívem örömében, hogy ilyen jó hírekkel szolgált. Akkor vezessen. – erre belekaroltam és elindultunk az iskola főbejárata felé. Mindenhol diákok voltak a szekrényeiknél. Hirtelen eszembe jutott, hogy nekem is van egy szekrényem és gyorsan megnéztem, hogy nekem hányadik is jutott.
- Várj Louis. Meg tudod mutatni először, hogy a 274-es szekrény melyik? – erre elmosolyodott megint csak és elindultunk a tömegbe. Éreztem a pillantásokat, de néhol felfedeztem egy-két ellenséges tekintetet, amit nem igazán értettem. Mikor odaértünk egy világoskék szekrényhez gyorsan elővettem a kis papírt, amin a kód van. 674-879-4, ez állt a papíron. Gyorsan kinyitottam és örömmel vettem észre, hogy üres és tiszta.
Majd valamikor kidíszítem. - gondoltam mosolyogva.
Gyorsan betettem a tankönyveimet, amit John szerzett be, de sajnos nem mindegyiket tudta. Az irodalmat hagytam csak a táskámba és a többi könyvet szépen betettem a szekrénybe és bezártam.
- Mehetünk Tessa? – kérdezte udvariasan.
- Persze Louis. – elsétáltunk a folyosó végéhez és befordultunk egy kisebb folyósóra, ahol az utolsó ajtón észrevettem egy kopott, piros 27-es számot.
Belépve észrevettem, hogy egy tanár ül a tanári asztalon (!) és az összes diák ráfigyelt, de most már minket néztek kíváncsian. A tanárnő tekintete lágy volt, de mégis olyan erő és határozottság sugárzott belőle, ami tiszteletreméltó volt. Világosbarna haját erős kontyba volt feltűzve a feje tetején, tökéletesen. Egy hajszál sem kunkorodott ki a kontyból, hanem mesterien volt összetűzve, akár egy mesterfodrász műve lett volna. Szürke kosztümöt viselt, ami kifogástalan volt, semmi gyűrődés, semmi folt. Hibátlan. Szürke szeméhez illett a világosszürke kosztüm, kiemelte világos bőrét és a szeme szürkeségét. Szép nő volt és határozott egyéniség. Aztán eszembe is jutott, miért néz mindenki.
Hupsz! Elkezdődött az óra! Bravó Tessa! Pancserebb már nem is lehetsz első nap! Plusz még a reggeli bakim, hogy biztos megsértettem az egyik rögbis egóját, hogy képes voltam eldobni azt a szaros labdát! Hogy szakadna rám az ég!
Egy pillanatra zavarba jöttem, de rögtön el is rejtettem az érzést és próbáltam lazán és nyugodtan állni.
- Üdvözlöm Önöket! Én Scharlett Wyatt tanárnő vagyok, de nektek csak Miss Wyatt vagy tanárnő. Gyertek, üljetek csak le. – mutatott a terembe lévő padokra, ahol már csak két hely maradt, de sajnos nem egymás mellett. Miss Wyatt rám nézett és lágyan elmosolyodott. – Biztos te vagy Elisabeth Cassidy. Örülök, hogy az én osztályomba kerültél. Remélem te is. – erre még jobban elmosolyodott. Kevés szarkaláb volt látható a szeme körül és a szája szegletében is, de még így is csodálatosan mutatott.
- Biztos vagyok benne. – szerencsére határozottnak hangzott a hangom, pont, ahogy szerettem volna. Louis egy vörös hajú lány mellé ült le, aki elbűvölő mosollyal fogadta őt és egy furcsa kézfogással, amit filmekben szoktam látni. Kicsit hasonlítottak is. Gyorsan körbenéztem és csak egy srác mellett volt hely a hátsó sorban.
- Nyugodtan ülj le Damien mellé. – mintha a név hallatán Louis megmerevedett volna és hirtelen feszült lett. Az utolsó sorba mentem és leültem az ablak felöli oldalra, ahol volt a szabad hely. A fiú, aki mellé ültettek rövid, hollófekete hajú volt, de felül hosszúra hagyva, ahogy a focistáknak szokták. A szeme a legsötétebb kék, amit valaha láttam, akár az éjjeli csillagoktól fényes ég.
Elképesztő volt és művészi. Itt mindenki tökéletes?!
A bőre fehérségét kiemelte éjfekete haja, és sötétkék szeme. Fehér és vörös színű melegítő felsője, amit a rögbiseken láttam reggel kihangsúlyozta széles vállait és izmos karjait. Halványan elmosolyodott és telt ajkaitól még jobban elpirultam. Próbáltam visszamosolyogni, és reméltem, hogy sikerült. A tekintete kíváncsi volt és mintha távolságtartó is lett volna. Visszafordult Miss Wyatt felé és észrevettem, hogy egy kisebb négyes szám volt a szíve felett a felsőn. Akkor leesett. Tudom miért nézett rám távolságtartóan. Rájöttem, ami miatt teljesen lefagyott a bamba mosoly az arcomról.
Jézusom ő az, akinek odadobtam a labdát! Jézusom ennél jobban nem utálhat Isten az fix!
Gyorsan elővettem az irodalom könyvemet, aztán Miss Wyattra néztem én is, aki most már az íróasztala felett tekintett mosolyogva ránk.
- Nos, gyerekek, akkor mi lenne, ha… - kopogás hallatszódott, ami megszakította tanárnő beszéde kezdetét.
- Igen? – kérdezte felállva a tanárnő. Egy alacsony, barna hajú lány lépett be, akinek nagyon szép alkata volt, de volt egy vékonyka heg az arcán, ami pont az osztályra nézett és egy kicsit rémisztő volt. A lány arca gyönyörű, de ő maga is és a heg nem tette csúnyává, hanem komollyá és mintha az a kis csík azt mutatta volna, hogy mennyi mindent élhetett meg, vagy épp milyen veszélyes életet élhet…
Úristen milyen gondolatok járnak a fejemben? Mi az, hogy veszélyes életet élhet? Na, ennél hülyébb nem is lehetek.
- Az igazgató azt üzeni Miss Wyatt, hogy Elisabeth Cassidy legyen szíves elmenni a könyvtárba a többi könyveiért. – a végén egy halvány mosolyt is sikerült kicsikarnia magából a lánynak, ami miatt még szebbnek nézett ki. Szinte sugárzott az arca.
- Rendben Katie. Köszönöm, elmehetsz. – ezzel a lány elköszönt, egyszer rám pillantott és már csukódott is be az osztályterem ajtaja. A tekintete feneketlen volt, több érzelmet véltem átfutni bennük, de mintha egy örvény, összefolyt.
- Na, akkor Elisabeth kérem, menjen el a könyvtárhoz a könyveiért, aztán menjen, pakolja be a szekrényébe és jöjjön vissza a terembe. – egy pillanatra elgondolkodott – Tudja, merre lehet a könyvtár? – sajnos csak semleges válasszal szolgálhattam neki – Akkor kérlek Damien kísérd el Elisabethet. – megmerevedtem, de nem volt időm feldolgozni a hallottakat, mert már siettünk is ki. Mielőtt becsuktam az ajtót ránéztem Louisra, aki feszülten figyelt minket és mikor észrevette, hogy ránéztem, elmosolyodott. A szája mosolygott, de a szeme cseppet sem.
A folyosókon nem volt egy lélek sem. A tantermekből, amik mellett elmentünk lehetett hallani a tanárok magyarázását. A folyosókon csak a lépteink visszaverődését lehetett hallani. Csend volt. Ő sem szólalt meg és én sem.
- Amúgy Damien Knight vagyok. – állt meg és kézfogásra emelte a kezét.
Ez csapda lenne? Vagy egyáltalán tudja, hogy én voltam az a lány, aki neki dobta a labdát? Vagy csak megint én vagyok a bolond?
Biztos furcsán nézhettem rá, amiért elnevette magát. Igazi nevetés volt. Mély hangja csak úgy olvasztotta le rólam a falaimat.
- Bocsánat, hogy nem előbb mutatkoztam be. – ahogy rám nézett, mintha tényleg bánta volna. Megfogtam a kezét, mire meglepetten elmosolyodott.
Tökéletes mosoly.
- Te kérsz bocsánatot?- döbbentem meg – Nekem kéne, amiért neked dobtam a labdát. – és vártam, hogy meglepődjön és dühös legyen és bunkón megmondja, merre van a könyvtár. Aztán jön a szörnyű, de már megszokott egyedüllét egész nap vagy egész évben, hacsak fel nem tűnik a kedves Louis néhanapján de, furcsa és meghökkentő módon inkább még jobban elmosolyodott.
- Miért kéne? – csak döbbenten és lefagyva hallgattam – Egy tökéletes dobásért nem kell bocsánatot kérned. Én voltam rossz helyen és, ha fiú lennél, akkor most azonnal vinnélek az edzőhöz és játékosnak igazoltatnánk le, de mint ahogy látom- huncut csillogással mért végig – nem vagy fiú. Még a közelében sem. – na, erre nem számítottam. Elpirultam.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva. Mintha vele lenne a baj. Na, én már nem bírtam, elnevettem magamat.
- És én még azt hittem megsértettem a dobásommal Mr. Tökély egóját. – most már ő is nevetett velem és elindultunk könyvtár felé.
- Szóval Mr. Tökély? Hm...jól hangzik. – kajánul elmosolyodott én meg nem bírtam tovább. Még egyszer kirobbant belőlem a nevetés.
- Na, látod, pont ezért. Menjünk, a könyvtárba még mielőtt valamelyik tanár meghallana és kijönne a tanteremből. – erre Damien megfordult és elindultunk a könyveimért. A könyvtárba érve kellemeset csalódtam. Azt hittem, hogy kicsi lesz, és régi könyvek lesznek a polcokon, amit az idő jól megöregített, de ennek az ellenkezője fogadott. Belépve egy hatalmas előtér fogadott, ahol két akasztós szekrény volt rögtön kétoldalt, ahol néhány kabátot lehetett felakasztani. Az előtérből két helységbe is lehetett menni, ami két ellentétes irányba nyílt az akasztós szekrények után. A szoba legvégében egy recepciós asztal volt elhelyezve, ami szürke és fekete színű volt. A padló parketta volt. A pult mellett 10 darab számítógép volt helyezve sorban egymás mellett. A recepciónál egy idős, molett nő ült, a bőrszékében, aki kedvesen fogadott minket és rögtön, ahogy meglátott már sietett elénk.
- Szervusz Damien! De, örülök, hogy látlak! Remélem jól vagy. – ezzel felém fordult és csillogó szemeivel mért fel, és végül tisztelettel nézet a szemembe, amit csak egy pillanatra láttam és halvány mosollyal ajándékozott meg, ami átmelengetett – Biztosan te vagy az elbűvölő Elisabeth Cassidy. Én Matilda vagyok. Hogy szólítsalak kedvesem? Elisabethnek? Elisának? Elnek? – rám emelte zöld szemeit, amik nagyon halványak voltak.
- Tessának. – mondtam mosolyogva, aminek nagyon örült. – Honnan tudta, hogy én lennék Elisabeth Cassidy? – kérdőn néztem rá mire elpirult, de csak egy másodpercre zökkent ki az könyvtáros szerepéből.
- Itt, ami a leggyorsabban terjed az a pletyka Kedvesem. Azt mondják, gyönyörűen tud dobni és nem csak a dobása gyönyörű, hanem maga is. – na, most rajtam volt a sor, hogy én piruljak, de fülig.
- Szerintem ez téves információ, de köszönöm szépen. – erre Damien valami köhögést- nevetést-hapcizást produkált és vidám csillogó szemmel nézett a könyvtárosra.
- És még szerény is. - erre már nem tudtam mit csinálni csak pirulni. Belenéztem Damien kék szemében, ahol a csillagok csillogtak végtelenül és gyönyörűen.
- Gyere Tessa, odaadom a könyveidet. – ezzel el kellett szakítanom a szemeimet Damien feneketlen esti égboltra emlékeztető szemeiről, de megfordultam és a pult felé induló nő után mentem.
- Én addig megnézek valamit Matilda, mindjárt jövök. – ezzel a jobb oldali helységbe lépett és eltűnt a hosszú könyvespolcok mögött. Az apró nő több féle könyvet adott oda nekem, amik meglepetés szerűen ujjak voltak.
- Rettenetesen hálás vagyok. Köszönöm szépen Matilda. – ezzel megöleltem és tényleg hálás voltam neki.
- Ó, semmiség Kedvesem. Ez a dolgom. - mondta még mindig kedvesen mosolyogva. A jobb oldali nyitott ajtórészhez néztem. Innen benézve a könyvtár gyönyörű volt, lélegzetelállító. Egy kisebb folyósón lehetett bejutni, amin kétfelé terpeszkedve sorban, kör alakban, a szobában könyvek voltak. Mint a Szépség és Szörnyeteg mesében, amit még kiskoromban láttam. Itt is hosszúkás ablakok voltak és nehéz függönyök takarták el a külvilágot a könyvtártól. Olyan volt, mintha ez a könyvtár lett volna az iskola lelke. Eleven volt, régimódi, de mégis visszafogott.
Tökéletes. Ahogy mindenki más, akit itt láttam. Még a sebhelyes arcú lány is, Katie.
Felnézve kisebb kupola szerűség volt felül, amelyen csodálatos angyalkák voltak festve. Arany volt az ég színe, mintha a Nap utolsó sugara világítana még a horizonton. Az angyalkák apró kisbabák voltak hófehér szárnyakkal, amiken lehetett látni a tollakat. Mind mosolygott és vidámak voltak, de mégis volt valami természetellenes az egész képben. Az angyalok pucérok voltak, ami persze a Bibliában elfogadott volt, de nekem túl sok. Aztán ahogy beljebb mentem bamba nézéssel, észrevettem, hogy ez a kör, amit a polcok alkotnak, csak a kezdet. Tovább mentem a több íróasztalon, amiken ugyanolyan lámpák voltak odacsavarozva az asztalokra. A kört alkotta szekrényeknek volt egy kisebb része, egyenesen, ahol bőven elfért volna egy ember kitartott kézzel is, egy olyan szakasz, ahol ha, tovább mész, akkor egy olyan kis pihenő-olvasó részben találod magad. Vörös és bézs színű ülőgarnitúrák voltak a sarokba tolva, egy kis üvegasztallal előtte, amin sakk készlet díszelgett. Aztán egy kisebb ablak, kisebbfajta az előtte lévő szoba részéhez képest. Itt szét voltak húzva a függönyök és csodálatos volt, ahogy a nap halvány sugara megvilágította a szobát. Olyan kellemes volt a közérzete az embernek, olyan nyugodt volt minden. A másik oldalt kisebb könyvespolcok hada állt, de itt nem kör alakban, hanem mint a katonák, szűkösen és sorban állva. Itt már régebbi könyvek is voltak, de még nem szakadtak vagy mállottak el a lapjai. Volt egy különös festmény a falon, ami hirtelen teljesen elvette a figyelmemet. Csak a festményt láttam, ami szinte eltakarta az előttem lévő falat. Egy csatát festett a festő. Megnéztem a jobb oldali alsó sarkot, de nem volt ott semmi, még egy monogram sem.
Furcsa.
A csata harcosai pedig állatok voltak és emberek. A baloldalon kutyaszerű lények futottak az ellenfél felé. Megnéztem közelebbről is és majdnem sikítottam a meglepetéstől. Olyan farkasok voltak, mint amelyikkel találkoztam kiskoromban.
Véletlen egybeesés vagy egy jel? Vagy megint a fantáziám űz gúnyt belőlem?
Közelebbről is megnéztem és igazam volt, mármint nem abban, hogy megőrültem, hanem, hogy ugyanolyan farkasok, mint amelyik megvédett a rókától. A szívem a nyakamban dobogott és féltem tovább nézni a küzdelem darabjait. De mégis néztem.
A farkasok színek szerint voltak csoportokban, de így is szorosan egymás mellett száguldottak. Voltak sötétbarnák, vörösesbarnák, szürkék és sokkal kevesebb aranyszínű farkast is felfedeztem, meg még egy-két farkasból álló fekete csapatot. Kecsesek voltak és harcra készen. Együtt száguldottak az ellenfél felé egy tisztáson, aminek a fűje halványzöld volt, ahogy a Hold és a Nap világította meg.
Nap és Hold egyszerre?
Ahogy jobban néztem a hátteret, megpillantottam, hogy a farkasok oldalán a Nap állt és megvilágította a sötétséghez vezető utat, a Hold a furcsa állat keverék és emberből álló csapat oldalán állt és őket a sötétség takarta el az ellenfeleitől. Az emberi testű emberek véresek voltak, az arcukról és fogukról csak úgy patakzott a sok vér, a szeműk meg vérben forgó tüzes tekintet. Ahogy az egyikkel találkozott a tekintetem, olyan volt egy pillanatra, mintha égetett volna.
Akár az álmomban a démonok!
Olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy már azt hittem, hogy Matilda is meghallja. Olyan sok egybeesés.
Miért?
Erre még nem tudtam a választ, de ki fogom deríteni, abban biztos voltam 100%-an. Az összes kérdésre és véletlen egybeesésre választ fogok szerezni. Biztos nem véletlen, hogy ennyire ide szerettem volna jönni ebbe az iskolában, mintha egy különleges erő vonzott volna ide. Mintha az iskola egy fal lenne, ami eltakarja a valóságot, mit rejt.
A képen a farkasok oldalán világos volt, furcsa szerzetek oldalán meg a határtalan csillagos ég. Középen a sötétség és a fény harcolt egymás ellen és ott összefolyt a két erő. A háttérben hirtelen észrevettem egy hófehér farkast, aki mindegyik farkasnál nagyobb volt, erősebb. Ahogy megbabonázva néztem, én is éreztem az erőt a tenger hullámával a szemében.
Ő volt a Királynő. Belül tudtam, hogy nőstény.
Kecsesen állt, de közben határozott és tiszteletreméltó volt a tartása. A másik oldalon két kisebb kőoszlopot vettem észre, aminek az ajtó helyén egy fekete lyuk állt, amiből, mintha több olyan furcsa alakú lények lépnek elő. Volt egy hatalmas denevér szárnyú, bika fejjel és csúszómászó testel összerakott alak.
Félelmetesek voltak és érezhető volt a gonoszság, csak úgy áradt belőlük.
Nem messze a hófehér bundájú farkas lánytól volt egy hatalmas fiú. Magasabb volt, mint a lány, a szemében, amit lefestettek félelem, düh, vágy és rengeteg gonoszság vegyült. Hosszú fehér haja volt, fekete feneketlen szemekkel és hófehér bőrrel. Úgy festett a fekete szárnyaival akár egy Bukott Angyal. Gyönyörű, de félelmetes. Kirázott a hideg.
Az első nyom a kép, amit még máskor is meg kell néznem. Hátha a hátulján lesz az író neve, vagy még egy nyom. Hátha aki lefestette, az tud a farkasokról és hogy, miért is találkoztam egyel kiskoromban. Talán a rengeteg kérdésekre végre választ kapok. Hirtelen elgondolkoztam, miért is jöttem ide.
Könyvek? Nem azok Matildánál vannak a pulton. Akkor miért? Ja, igen! Damien! – elbizonytalanodtam – Az egész oldalt bejártam, de nem láttam. Hol lehet?
- Tessa! - szólalt meg egy rekedtes hang.

Prológus

Tadadadaaaaaaaam❤
Sziasztok Kedves Olvasók!❤

Nagyon izgulok hogy mit gondoltok a prológusról :) Egy hatalmas csomó van a hasamban és félek hogy nem fog tetszeni :( Nagyon reménykedem az ellenkezőjében :) Nagy levegővétellel nyitom meg ezt a blogot ami annyi részes lesz ameddig tudom szőni a szálakat és van ihlett de megnyugodhattok mert már gépen le van írva 50 rész úgyhogy biztos jelentkezem ❤

Nagyon örülnék neki, ha tetszene nektek és véleményeket írnátok, ha rossz ha jó mert mindkettő sokat jelent számomra❤Ha hibákat találtok akkor kérlek szóljatok és azonnal kijavítom!:)

Jó olvasást kívánok!❤

Sok puszi: xCintiax

A levegő fagyos volt, késként hasított a tüdőmbe. Vizes és nyálkás tapintású volt minden, amihez hozzáértem. A sűrű sötétség, lassan mindent felemésztett, kivéve engem.
Futottam, ahogy csak tudtam, de ők a nyakamba loholtak. A lábaimat alig éreztem a kimerítő hajszában, amit macska-egér játéknak éreztem. Az idő mintha megállt volna, de Ők nem. Olyan keményen érintkezett a csupasz talpam a betonszerű talajjal, hogy a testem össze porcikája beleremegett. Egyetlen egy mondat keringett előttem: „Elmenekülni! TŐLÜK!”
Semmi más. Nem kaphat el, nem hagyhatom, hogy sarokba szorítson. Minden akadály elől kitértem, átküzdöttem magam, de egy pillantást vetettem hátra, amit nem kellett volna. Sötétség borította az erdő azon részét, ahol az ébenfekete, éjszakából született szellemfarkasok száguldottak. Utánam. A bundájuk szinte eggyé olvadt a sötétséggel, a hegyes és kíméletlen fehér fogaik csak úgy virítottak a sötét bundájuk mellet, az óriási vérvörös tekintetükben égett a tűz, ami perzselte a bőrömet, és a kegyetlen vicsorgásuk töltötte be az agyam minden egyes négyzetcentiméterét. Körülvettek, mindenhol ott voltak, de még nem vetették rám magukat. Szerettek játszadozni a prédájukkal, ami én voltam. Ahol a hatalmas, bundás mancsaik érintették a szilárd földet, növekedni kezdett a Sötétség Birodalma.
Többet akartak, egyre többet és többet. Nem elégedtek meg egy kis területtel, vagy egy kis erdővel, nekik minden kellett. Az összes növény megfagyott, elszállt belőlük az élet utolsó, apró szikrája is. Amit meg kaparintottak azonnal el is pusztították. Nem élhette túl semmi és senki. Hirtelen egy kitüremkedő vaskos gyökérbe akadt a lábam, a vékony testem nekicsapódott a kemény, halott talajnak. Mindenem fájt, és sajgott. Alig tudtam megmozdítani a végtagjaimat, ólomsúlyunak éreztem mindenem, mintha minden végtagomra több tonna súlyt kötöztek volna. Sípolva kapkodtam levegőért, akár egy partra vetett hal kívánkozik újra, a meleg nap sugaraitól a friss tengerbe. Fel akartam kelni és futni tovább, ahogy csak bírom. Nem akartam feladni, de egyszerűen a testemet, mintha nem tudtam volna irányítani, megtagadta a parancsot, amit teljesíteni kellett volna. Félholtnak éreztem magam abban a pillanatban. A könnyeim elhomályosították a látásomat, ezért a hallásomra koncentráltam. Csönd honolt az élettelen erdőben, nem hallottam a futásuk vad iramát, a libabőrt keltő vonyításukat. Semmit, kivéve a szívem dübörgő, gyors ütemét a mellkasomban.
Felnéztem és körülvett a sötétség fekete leple a démonaival együtt. Féltem, de nem a haláltól, hanem, hogy legyőz. Ő győz, amit nem engedhetek meg magamnak. Rajtam múlt, hogy halálra ítél mindenkit vagy sem. A halál az csak egy pont a rengeteg mondat végén, mindig újrakezdődik. Attól nem féltem, de nem is vártam. Az összes szellemalak engem nézett követelően. Szemükben mintha egy mondat keringett volna.
AKARUNK!
Miért?
A lebegő farkasok közül kivált egy hús-vér hatalmas farkas. Nagyobb volt, mint a démoni tűzzel égett szemű farkasok, királyi járása volt. Ő volt a Fő Farkas, a Vezető. Most már aztán végképp nem tudtam megmozdulni. A tekintete megbénított. A hófehér nagy állat felém sétált, a szeme fenségességet sugallt. A szellemfarkasok fejüket lehajtva mutattak tiszteletet a felém jövő állatnak. A mancsai belesüppedtek a néhol már puhább földbe, szeme égkék volt, és folyamatosan tartotta a szemkontaktust. Valahogy nem illett a képbe a hatalmas hófehér, tiszteletreméltó állat. A fehér bundája ellentéte volt a fekete tüzes szemű démonoknak, teljesen más volt mégis tisztelték, mintha a Királyuk lett volna. A tekintetemet rabul ejtette a hideg jeges télre emlékeztető szeme. Miközben egyre közelebb ért, elpárolgott a félelmem utolsó cseppje is, álltam határozottan a tekintetét. Pár méterre lehetett tőlem és mintha a tekintetében némi büszkeséget véltem volna felfedezni, ami teljeséggel lehetetlennek bizonyult.
Biztosan csak képzelődtem.
Egy kis szellő kapott életre ezen a sivár területen, ami meghajlította a csupasz fák beteges ágait a föld és az ég felé. Mintha segítségért könyörögtek volna, akár pár perce én. Az előttem álló farkas mélyen meghajolt, nekem. Az ezer és ezer démoni, tüzes tekintetű farkasok eltűntek, mintha itt sem lettek volna. A talaj életre kelt, egyre egészségesebb színt kapott. A fekete ég egyre jobban fakult, aztán égkék szín köszöntött be. A felhők szétszéledtek, mint egy farkas falka, amit megzavartak. Ami miatt el kellett takarnom a szememet, hisz még az előbb sötétség uralkodott, most meg hét ágra sütött a nap. A fagyott virágokról és ágakról leolvadt a méreggel megbénított jég. A fák ágain megjelentek a törtfehér rügyek és a világoszöld levelek ezrei. A talajból előbukkantak a fűszálak, melyek lágyan simogatták a talpamat, akár a selyem. Nem mertem elhinni, hogy igazi. Aztán virágok nyíltak mindenfelé, és a különböző, bódító illatuk töltötte be a levegőt. A nap meleg sugarai keltek életre a virágok selymes szirmain. Mindenhol szín. Visszafordulva még mindig ott állt a hús-vér farkas, ahol az előbb. Ha, az volt a szándéka, hogy megöl, akkor valószínűleg már rég megtette volna.
- Kiválasztott… - suttogta a szellő felém ezt a szót.
- Vártunk Rád. - mély és erős hangja volt az jégkék szem gazdájának. Hirtelen eltűnt minden, a sötétség leple fedett be. Zuhantam az álmok tengerén, haza.

Kedves Mindenki!❤

Sziasztok!
Elöszőr is nagyon köszönöm, hogy vagytok:) Ha, ti olvasók nem lennétek akkor egyszerűen blogok sem lennének hisz a legtöbbeknek az olvasók adják a reményt és az erőt, hogy tovább írjunk egy blogot.
Nagyon sok ideje gondolkozom, hogy elkezdjem ezt a blogot, de csak most jutottam el oda hogy cselekedjek. Nagyon remélem, hogy nem okozok csalódást senkinek sem, főleg akik olvasni fogják. Ez a történet teljesen fantasy és a történelem tanáromnak köszönhetem a legjobban, hogy meg merem osztani ezt veletek. A mi iskolánkban van egy "Dráma író és forgatókönyv író" foglalkozás amit persze a töri tanárnőm vezet és az első órára egy magyar írónőt hívott meg aki kritikát írt arról amit most megosztok veletek. Nem mondta hogy tökéletes, de a semmi sem az. A hibákat amiért szólt én kijavítottam és remélem így elnyeri a tetszéseteket❤
Remélem irtok róla véleményt :)
Nagyon izgulok, de pozitívan állok hozzá :D
Mindig előre szólok mikor várható a következő rész. Ha, nem tetszik a történet akkor kérlek ne olvasd. Fejléc még nincs de folyamatban van, de már tülkön ülök, hogy megosszthassam veletek az írásaimat ezért nem várom meg míg megkapom a fejlécet :''D Igen. Nem én szerkesztem, mert nincs nagyon tehetségem hozzá, de néha csinálok, hogy ne legyek már analfabéta xdd Előre szólok, hogy legtöbbszőr telefonon leszek és bocsánatot kérek már most az ékezetek miatt :( Reményt fűzők hozzá, hogy nem fogtok ez miatt leszólni vagy kritizálni, de minden erőmmel azon vagyok, hogy tökéletes legyen számotokra :) Lesznek majd olyan kérdések felétek, hogy választhattok mi legyen most cc:
A szereplő listában azért nincs a karakterekről kép, mert szerintem sokkal jobb a fantáziára bízni. Persze a fejlécen ott lesznek a képek a főbb szereplőkről, de nem muszáj hozzájuk hasonlítani a karaktereket. Huu szerintem ennyi fecsegés részemről elég még a végén meguntok xddd
Ha, ideges vagyok vagy sokat írok a semmiről vagy beszélek és beszélek és mindig csak beszélek. Akkor szerintem ennyi elég is lesz. Ha, megszeretnétek ismerni akkor majd írhattok facebookon mert azt is ezen a héten kirakom ide❤
Nagyon nagyon izgulok a reakciótokért ;) Sok puszi❤
Cintia xx