•Prologue•

A levegő fagyos volt, késként hasított a tüdőmbe. Vizes és nyálkás tapintású volt minden, amihez hozzáértem. A sűrű sötétség lassan mindent felemésztett, kivéve engem.
Futottam, ahogy csak tudtam, de ők a nyakamba loholtak. A lábaimat alig éreztem a kimerítő hajszában, amit macska- egér-játéknak éreztem. Az idő mintha megállt volna, de Ők nem. Olyan keményen érintkezett a csupasz talpam a betonszerű talajjal, hogy a testem össze porcikája beleremegett. Egyetlen egy mondat keringett előttem: „Elmenekülni TŐLE, TŐLÜK!”
Semmi más, nem kaphat el, nem hagyhatom, hogy sarokba szorítson. Minden akadály elől kitértem, átküzdöttem magam, de egy pillantást vetettem hátra, ami nagy hibának számított. Sötétség borította az erdő azon részét, ahol az ébenfekete éjszakából született szellemfarkasok száguldottak, utánam. A bundájuk szinte eggyé olvadt a sötétséggel, a hegyes és kíméletlen fehér fogaik csak úgy virítottak a sötét bundájuk mellet, az- az óriási vérvörös tekintetükben égett a tűz, ami perzselte a bőrömet, és a kegyetlen vicsorgásuk töltötte be az agyam minden egyes négyzet cm- ét. Körülvettek, mindenhol ott voltak, de még nem vetették rám magukat. Szerettek játszadozni a prédájukkal, az ételükkel, ami én voltam. Ahol a hatalmas bundás mancsaik érintették a szilárd földet, növekedni kezdett a Sötétség Birodalma.
Többet akartak, egyre többet és többet. Nem elégedtek meg egy kis területtel, vagy egy kis erdővel, nekik minden kellett. Az összes növény megfagyott, elszállt belőlük az élet utolsó, apró szikrája is. Elrothadtak és összepréselődtek. Amit megkaparintott, azonnal el is pusztított, nem élhette túl semmi és senki. Hirtelen egy kitüremkedő vaskos gyökérbe akadt a lábam, a vékony testem nekicsapódott a kemény, halott talajnak. Mindenem fájt, és sajgott. Alig tudtam megmozdítani a végtagjaimat, ólomsúlyosnak éreztem őket, mintha minden végtagomra több tonna súlyt kötöztek volna fel. Sípolva kapkodtam levegőért, akár egy partra vetett hal kívánkozik újra a meleg nap sugaraitól a friss tengerbe. Fel akartam kelni és futni tovább, ahogy csak bírom. Nem akartam feladni, de egyszerűen a testemet, mintha nem tudtam volna irányítani, megtagadta a parancsot, amit teljesíteni kellett volna. Félholtnak éreztem magam abban a pillanatban. A könnyeim elhomályosították a látásomat, ezért a hallásomra koncentráltam. Csönd honolt az élettelen erdőben, nem hallottam a futásuk vad iramát, a libabőrt keltő vonyításukat. Semmit, kivéve a szívem dübörgő, gyors ütemét a mellkasomban.
Felnéztem és körülvett a sötétség fekete leple a démonaival együtt. Féltem, de nem a haláltól, hanem, hogy legyőz. Ő győz, amit nem engedhetek meg magamnak. A halál az csak egy pont a rengeteg mondat végén, ami mindig újrakezdődik. Attól nem féltem, de nem is vártam. Az összes szellemalak engem nézett mereven és követelően. Szemükben mintha egy mondat keringett volna: AZONNAL ŐT!
Miért?
A lebegő farkasok közül kivált egy hús-vér hatalmas farkas. Nagyobb volt, mint a démoni tűzzel égett szemű farkasok, királyi járása volt. Ő volt a Fő Farkas, a Vezető. Most már aztán végképp nem tudtam megmozdulni. A tekintete megbénított. A hófehér nagy állat felém sétált, a szeme fenségességet sugallt. A szellemfarkasok fejüket lehajtva mutattak tiszteletet a felém jövő állatnak. A mancsai belesüppedtek a néhol már puhább földbe, szeme égkék volt, és folyamatosan tartotta a szemkontaktust. Valahogy nem illett a képbe a hatalmas hófehér, tiszteletreméltó állat. A fehér bundája ellentéte volt a fekete, tüzes szemű démonoknak, teljesen más volt mégis tisztelték, mintha a Királyuk lett volna. A tekintetemet rabul ejtette a hideg jeges telet emlékeztető szeme. Nem mintha el akartam engedni, mintha így irányítana, de nem engedtem neki. Miközben egyre közelebb ért, elpárolgott a félelmem utolsó cseppje is és felállva álltam határozottan a tekintetét. Pár méterre megállt előttem és mintha a tekintetében némi büszkeséget véltem volna felfedezni, ami teljeséggel lehetetlennek bizonyult.
Biztosan csak képzelődtem.
Egy kis szellő kapott életre ezen a sivár területen, ami meghajlította a csupasz fák beteges ágait a föld és az ég felé. Mintha segítségért könyörögtek volna, akár pár perce én. Az előttem álló farkas mélyen meghajolt, nekem. Az ezer és ezer démoni tüzes tekintetű farkasok eltűntek, mintha itt sem lettek volna. A talaj életre kelt, egyre egészségesebb színt kapott. A fekete ég egyre jobban fakult, aztán égkék szín köszöntött be. A felhők szétszéledtek, mint egy farkas falka, amit megzavartak. Ami miatt el kellett takarnom a szememet, hisz még az előbb sötétség uralkodott, most meg hét ágra sütött a nap. A fagyott virágokról és ágakról leolvadt a méreggel megbénított jég. A fák ágain megjelentek a tört fehér rügyek és a világoszöld levelek ezrei. A talajból előbukkantak a fűszálak, melyek lágyan simogatták a talpamat, akár a selyem. Nem mertem elhinni, hogy ez igazi. Aztán virágok nyíltak mindenfelé, és bódító illatuk töltötte be a levegőt. A nap meleg sugarai keltek életre a virágok selymes szirmain. Mindenhol szín. Visszafordulva még mindig ott állt a hús-vér farkas, ahol az előbb.
Ha, az volt a szándéka, hogy megöl, akkor valószínűleg már rég megtette volna. 
- Kiválasztott… - suttogta a szellő felém ezt a szót.
- Vártunk Rád. - mély és erős hangja volt az jég kék szem gazdájának. Hirtelen eltűnt minden, a sötétség leple fedett be. Zuhantam az álmok tengerén, haza.