1. Fejezet ~ Mr.Tökély

Drágák!❤

Nagyon szépen köszönöm a három rendszeres olvasót!;)

Nagyon nagyon boldoggá tettetek ezzel és az első megjegyzés még növelte a boldogságot a szívemben❤

Itt az 1. rész!!:)

Reménykedem hogy tetszik és véleményt is írtok na meg pipáltok:DDD

Joo olvasást!!:)

Nagy ölelés: xCintiax

Mikor már minden elcsendesedett a házba, Tessa végre kiléphetett a szobájából. A nevelőszülei veszekedésétől tört meg a ház csendje pár perce, de már szerencsére elmentek, így most a házban csönd honolt. Kora reggeli nap, kellemes sugarai világították be az élettel teli utca sarkait és eldugott szegleteit. A kinyitott ablakon beáradt az utca szokványos, de megszokhatózaja. Lehetett hallani a madarak vidám csicsergését, az utcában elmenő autók zúgását, a korán induló futók iramát és a kutyák üdvözlő ugatását. Mindez új volt.
Ásítva botorkáltam le a lépcsőn a konyha felé. Nyugtalan voltam, de nem csak a nevelőszüleim miatt. Este megint csak a farkassal álmodtam. Kiskoromban egy ideig ugyanez az álom kísértett, de most egy hete megint visszatért, amióta elköltöztünk. Mindig ugyanakkor szakad meg az álom, elejétől a végéig minden ugyanúgy történik, mégis váratlanul érnek az ütközetek, pedig tudtam jól mi fog történni. Nem tudom, mi lehet a jelentősége, de biztos fontos lehet, vagy csak a képzeletem és a fantáziám űz gúnyt ebből, hogy az idegeimre menjen. Muszáj megtudnom az álom miértjét, a végét. Lassan már félni fogok elaludni, mert álmomban tényleg félek. Az a vad tűz a démonok szemében, ami szinte perzsel, éget és olyan… valóságos. Mikor felébredek, csodálkozom, hogy nincsenek égési sérülések a testemen. Ahogy néznek rám, mintha várnának valamire, vagy valakire, mintha rám várnának, ami teljességgel lehetetlen. Még mindig éreztem a nap kellemes sugarainak játékát a kezemen, a selymes fűszálakat a talpamon, a virágok bódító illatát az orromban és a farkas hangját a fejemben, ismétlődve: „Vártunk Rád.”
Határozott, mégis gyengéd volt, olyan hívogató. Ismerős, mégis ahogy próbáltam emlékezni, hogy hol hallottam ezt a hangot, egyszerűen nem tudtam. Mintha köd ereszkedett volna az agyamra. Mindig ugyanaz az álom, és nem tudok tovább jutni rajta, olyan ismerős minden, de egyszerűen még mindig ugyanott vagyok, ahol az elején.
Sehol.
A farkasban is van valami ismerős a hangján kívül, ahogy a démoni szellemfarkasokban is. Olyan déjavu érzés. Az egész álom olyan, mintha már megtörtént volna.
Jézusom, mit beszélek itt össze-vissza? Még a végén azt is kitalálom, hogy egy különleges lény vagyok, vagy maga Spieder-man!
Arra a farkasra emlékeztetett, amelyikkel kiskoromban találkoztam, mikor gyermeki fejjel elindultam egy kis túrára az erdőbe, ami a házunk mellett volt. Minden este kinéztem az ablakból és hallgattam a fák leveleinek susogását, az éjjeli állatok vadászatát és hangjait. Millió csillag az égen mindig fényt adtott az erdőnek a Holddal együtt, amelyek kísértetiesen figyelték azt a rengeteget, mintha őrizték volna.

Emlékek vad hurrikánja rántott magával, a múltba:

Egyik este azon gondolkoztam, hogy milyen lenne kimenni és megnézni, milyen lehet az erdőség ilyenkor, mikor a Hold uralkodik az égen, alattvalóival, a csillagokkal. Kíváncsi voltam az ismeretlenre. A könyvekben, amiket olvastam, vagy amiket elmeséltek, mind gyönyörűnek írják le az erdőt, de veszélyesnek.
Én imádtam a veszélyt. Maga a veszélyforrás én voltam.
Állandóan veszélyes helyzetbe kerültem, amit soha, egy pillanatra sem bántam meg. Hiába írják meg a könyvekbe vagy mesélik el a többiek az erdőt veszedelmesnek, vagy a horrorfilmek főbb helyszínének rakják be, akkor is kíváncsi voltam, egy kíváncsiskodó kisgyerek aki nem tudja, hogy a vasaló milyen rettenetesen forró, égető, de mégis vonzza őket a pára, ami kiszáll az apró kis lyukakon és elpárolog a levegőben. A vaslapja sima volt, hívogatta a kezet, hogy megfogja, a kisgyerek meg persze, hogy meg akarja fogni. Mindent meg szeretne fogni, mert kíváncsi, mert még nem találkozott ehhez hasonlóval, ezért nem is szólalnak meg a fejében a kis vészcsengők, hanem szépen nyugodtan megfogja.
Nem csak az ablakból szerettem volna nézni és hallani az éjszaka hangjait, hanem meg is nézni őket, tapasztalni élőben. Csendesen kilopakodtam mezítláb a szobámból és kint felvettem a balerina cipőmet, nehogy bent felébredjenek. A nevelőszüleimnek nem szóltam, mert biztos voltam benne, hogy nem engednék meg és őrjöngenének az ötletért. Ezért inkább megtartottam a gondolatomat magamnak, és lassan sétáltam az erdő felé. A hold gyönyörűen teljes volt, csillogó csillagok egészítették ki a fényét az égen, ugyanúgy, mint a város utcái éjjel. Amikor a főtéren a kis apró szökőkút körül rengeteg lámpa ég és bevilágítja az utcák sötét szegleteit, akár a hold az erdőt, a kis milliónyi kísérővel, a csillagokkal. Az erdő magas fái nyújtóztak a holdtányér csillagkertje felé, mintha el akarták volna érni a fényes pontokat az égen, így a telihold korongja békésen szunnyadt az ágak bölcsőjében, akár egy kisgyermek. Ahogy mindig, a holdfény most is csábított, hívogatott, mintha nekem is folyékony ezüst csörgedezne az ereimben a skarlátvörös vér helyett. Mintha egy különleges lény lennék, aki az ezüstös éjjeli koronghoz tartozna.
Hallottam egy bagoly huhogását a közelben, és avar zörgésre figyeltem fel nem messze, de nem ijedtem meg. Tudtam, hogy nem bánthat semmi. Valahogyan legbelül éreztem. A kíváncsiságom és az akaratom győzött. Bátran szálltam szembe az éjszakával és az erdő titokzatos éjszakai látványával. A talpam kicsit fázott, de ahogy egyre beljebb haladtam a rengetegben, már nem arra figyeltem. A fák sokkal félelmetesebbek voltak a sötétben, mintha hatalmas árnyékok nyújtóztak volna az ég felé, ezzel eltakarva az éjjeli ég egyetlen fényét. Mindenhonnan az erdő hangjait lehetett hallani, mintha ott lennének mindenütt, körülvéve engem. Minden ijesztő volt, de mégis jól éreztem magam, mintha az erdő maga lenne a játszótér, vagy a kicsi kert, ahol szoktam lenni a ház mellett. Mintha hozzám tartozott volna, az otthonom lenne. Hirtelen úgy éreztem, hogy valaki vagy valami figyel. A hátamon éreztem a tekintet súlyát. A szívem gyorsabban vert, adrenalin öntötte el a testemet az izgalomtól és a félelemtől. Igen. Most féltem, de még mindig kíváncsi voltam.
Talán anya volt, vagy apa? Lehet, hogy rájöttek az éjszakai kalandomnak? Nem kellett volna már rámszólniuk akkor? Nekik még talán örültem is volna.
Ahogy lassan megfordultam, rájöttem, hogy nem ők azok. Egy szempárt láttam a sötétségből rámmeredve. Tekintetünk összeforrt. A szívem vad ütemét éreztem a nyakamban és a vérem sebes sodródását a fülemben.
Most már nem is voltam annyira kíváncsi. - gondoltam kétségbeesetten.
Féltem.
Nem tudtam mi az, vagy ki az, de egyre jobban hozzá szokott a tekintetem a sötéthez, ami egy nagy állatot mutatott meg a fák és bokrok árnyékába bújva. Szinte beleolvadt a sötétségbe, mintha ő is a része lett volna. A tekintete fénylett az árnyékban, szinte világított, akár az egyetlen gyertyaláng a fekete ködben, olyan volt, mint a nyári ég, fényes és világos. Olyan, mintha a nap lett volna az éjszakában, ami félig igaz is volt. Egyre jobban közeledett felém. Egy farkast véltem felfedezni a tekintet gazdájából. Nagyot nyeltem. Vissza akartam menni a házba, a puha ágyamba, ahol teljesen biztonságban vagyok a nevelőszüleim közelében. A farkas ragadozó volt, ezért vadászott.
Ezért volt itt. Lehet, hogy én volnék a préda? A ma esti vacsorája?
Elkezdtem nagyon lassan hátrálni, nehogy megijesszem egy gyors mozdulattal és kevesebb esélye legyen megtámadni. A farkas már kilépett az óriási árnyékok közül és láthatóvá vált, nem csak a körvonala, hanem a bundája színe is. Lassan sétált felém, mintha félt volna, hogy elijeszt, akár egy apró őzgidát. A mozgása határozott ,mégis bizonytalan volt, de gyönyörű kecsességgel mozgott, akár egy karcsú táncos. A tekintete a nyári égbolt, egy kis kíváncsisággal és meglepő szeretetettel volt keveredve. A teste izmoktól duzzadt, szinte az egész abból állt, egy miligramm zsírfelesleg sem volt rajta. Nem átlagos farkas lehetett, mert a teste sokkal nagyobb felépítésű volt az átlagnál, inkább egy kisebb tigris méretű volt. A bundáján megcsillant a hold sugara, amitől fényesnek látszódott, mintha egy kisebb gyantás réteg is lenne a bundáján. A szőrme színe olyan barnás lehetett. Az árnyékoktól nem lehetett pontosan megállapítani, de az biztos volt, hogy barna színű a bundája, de az árnyalatot nem tudtam megfigyelni. Pár méterre lehetett tőlem, és biztos voltam benne, hogy hallja a vad szívdobbanásaimat és a félelmem ízét. Hirtelen avar zörgésre lettem figyelmes, jobb oldalról a fa mellett és nagyon lassan odnéztem. Nem mertem megszakítanj a szemkontaktuse végül megtettem. Féltem, hogy akkor rögtön rámveti magát, hogy megszűnik ez a pillanat.
Egy nagyobb róka lépett ki a fák közül engem figyelve, éhes tekintettel. Az állat vékony volt és természetellenesen látszódtak a bordái is a bőrén keresztül. Szinte csak csont és bőr volt. A bundája csapzott volt, kikopott tűzpiros és narancsszín között lehetett, akár egy ős öreg plüssállat. Kivéve a vadságot és az éhséget a fekete feneketlen szemeiben. A farkas azonnal elém állt védelmezve és rámorgott a betolakodóra, aki rögtön a morgó farkasra vonta feneketlen tekintetét. A rókával még néhány pillanatig farkasszemet néztek és aztán, az állat lusta mozdulatokkal elbújt az erdő árnyékaiba mérgesen, hogy elzavarták a vacsorájától.  A farkas még feszült mozdulatokkal meredt előre, oda, ahol a ravasz jószág elment, és még én is egy pillanatra láttam az árnyékok között egy piros szem csillogását.
A róka még ott volt és figyelt. Hátha a farkas elmegy és akkor ő nyugodtan vacsorázhat. – nyeltem egy nagyot – Belőlem.
A farkas még hangosabban morgott és egyre jobban takart engem, akár meg is foghattam bundáját, olyan közel állt hozzám. Kísértés fogott el, hogy megérintsem, akár egy pillanatra is. Láttam, ahogy a feje majdnem érintette a földet, a bundája égnek eredt, a teste megfeszült és ugrásra készen állt. A vad és barátságtalan morgását, ahogy az egész teste beleremegett. Kíváncsi voltam milyen puha lehet, vagy milyen lenne megölelni, akár egy plüss macit.
Vagy olyan érzés lenne megfogni, akár egy fenyőfát?
Az a réteg, olyan volt a bundáján és az éjjeli csillagok fényében, akár a gyanta, és, ahogy égnek állt a hátán a szőr, úgy tűnt, mintha a fenyőfa tűlevelei lettek volna. A csillogó, ravasz szem gazdája elment, a farkas meg kezdett ellazulni és felém fordult. Pár centire állt tőlem.
Az előbb furcsa módon megmentett. Miért? Anyai ösztön lett volna, vagy a farkas fiú? 
Az biztos, hogy megmentett és meg szeretném köszönni. Egy kis esti szellő söpört át az erdőn és reszketve húztam össze a kis szürke kardigánomat magamon, amit még a hálóingemre vettem fel, mielőtt kijöttem volna a házból. Sajnos nekem nem volt bundám, mint a farkasnak, ami melegített volna. Az állat mintha érezte volna, hogy reszketek, odasétált mellém, és a fejével a földet mutogatta. Lenéztem és csak füvet láttam néhány levél kíséretében, amiket a szellő magával sodort a fekete éjszakában.
Mit szeretne? Talán…?
Lehet igazam lesz, de nem tudtam. Leültem, és mintha halványan elmosolyodott volna aztán mögém telepedett le. Szorosan hozzám dörgölőzött az oldalával és… melegített. Nem tudtam visszafogni magam. Bármi is történjen, rettenetesen örültem ennek a farkasnak és szorosan megöleltem. Próbáltam ebbe az ölelésben megmutatni, mennyire köszönöm neki, hogy megmentett és védelmez. A bundája olyan puha volt, milyennek először elképzeltem, akár a selyem. Azt a fura csillogás nem is gyanta volt, hanem mintha ökörnyál lett volna rajta, de alig lehetett érezni a puhaságon kívül mást.  A bundája közelebbről megnézve sötétbarna volt, és csak úgy áradt belőle a teste melege, ami felmelegített. Már nem fáztam annyira és nagyon örültem neki. Beszívtam az illatát, ami az erdő szaga keveredett egy kis friss esővel. Olyan, otthonos érzés fogadott hatalmába, mint amikor a nevelőszüleim ritkán megölelnek. Hirtelen egy kis súlyt éreztem a vállamon és felemelve fejemet észrevettem, hogy az a farkas feje volt. Belenéztem a nyári égkék szemébe:
- Köszönöm. – belesuttogtam a szellőbe, de ő így is hallotta. Megnyalta az arcomat és az ölembe tette hatalmas fejét, ami egyáltalán nem volt súlyos. A combomat melegítette a fejével és leheletével.
- Én Tessa vagyok. – mondtam neki, de tudtam, hogy válasz nem érkezik. Elmosolyodva simogattam a feje búbját, akár egy kutyának. Biztos viccesen nézhettünk ki. Egy kislány az éjszaka közepén egy farkassal az ölében, aki úgy tartja ott a fejét az ölében akár egy szelídített házi kutya. A nyakamból a kis ezüstangyalomat levettem és a farkasnak szerettem volna adni hálám jeléül. Beleraktam a nyakába, ami eltűnt a bunda között. Szerettem volna megköszönni neki, hogy megvédett és azt, hogy ez az angyal vigyázzon rá. A medál úgy nézett ki akár egy kis szerkezet. A szárnyai ki voltak terítve két oldalra, és legalább 5 cm széles lehetett így, arca arctalan volt, de hosszú, göndör loknik hullottak a nyakába és a ruhája egy hosszú ujjú, hatalmas szoknyás ruha volt. A kezét összetéve mintha imádkozott volna és a mellkasán az összetett keze alatt egy kis zafír kő volt elhelyezve, amely szív alakú volt és gyönyörű sötétkéken fénylett. Mindig is imádtam ezt a nyakláncot, soha nem vettem le és mindig azt éreztem, hogy a nyaklánc megvéd. Amióta az eszemet tudom, megvan ez az ékszer. Most azt szerettem volna, hogy vigyázzon a megmentőmre. A farkas rám nézett nagy szemeivel, amikben boldogságot láttam csillogás formájában. Megsimogattam a fejét ő meg belerakta az ölembe és engedte, hogy simogassam a bundáját. Biztos élvezte, mert lehunyta a szemeit. A testéből éreztem, hogy még akkor is éber. Egy kicsit álmos lettem, és felnéztem a csillagokra. Ugyanezeket a fényes csillagokat láttam az ablakomból, de innen mégis más volt. Sokkal fénylőbbek és nagyobbak voltak innen nézve. Párat még pisloghattam, de nagyon fáradt voltam, a szemhéjamat nagyon nehéznek éreztem.
Eljött az álommanó, hogy álomport hintsen rám. Még az erdőbe is ellátogatott, hogy aludjak.
Mosolyogva aludtam el, a farkassal az ölembe, aki egész éjszakán át védelmezett és melegített. Azért szundítottam el, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok a farkas mellett, bármi történjen. Azon az estén megtanultam a hős fogalmát. Az emlékek kezdtek elhalványulni a megmentőmről és visszatértem a jelenbe.



Tovább mentem a folyósón. A konyhába érve kivettem egy kancsó hideg vizet a hűtőből és telitöltöttem egy üvegpoharat. Éreztem a hűvös hideget a poháron keresztül is. A kezemből az egész testemet átjárta a hideg érzés, ami kellemesnek hatott az álom után. Mielőtt beleittam volna ránéztem a víz felszínére, ami olyan volt, mintha tükröt tartanék magam elé. A pohár kicsúszott a kezemből. Hatalmas csattanással a földre esett és rengeteg darabra tört, a víz pedig ráfröccsent a lábamra eláztatva a zoknimat és a papucsomat. A hirtelen érzett hűvös víztől kirázott a hideg. Farkasszemeket láttam a saját emberi szemeim helyett. Gyorsan befutottam a fürdőszobába és megnyugodva vettem észre, hogy nem farkasszemek néznek vissza a tükörből, hanem a saját sötétkék szemeim fáradtan és riadtan. Nekidőltem a kád szélének és próbáltam egyenletesen lélegezni, megnyugodni.
Nyugalom Tessa! Csak az emlékezés miatt képzelődsz.
Kimentem összetakarítani a törött üveget és a vizet pedig felmostam. A nyakamhoz kaptam, oda ahol régen mindig az angyalt hordtam. Megint csak a farkas jutott eszembe. Megráztam a fejem, mintha kirázhatnám az emlékét, de sajnos nem ment ilyen könnyen. Ránéztem az órára és 6:00 órát mutatott. Ma van az első nap az új suliban. Nem ismertem senkit, ami rossz érzés volt. Én mindig is magántanuló voltam, kiskorom óta itthon tanultam a nevelőszüleimmel, Johnnal és Alexiával. Most is én harcoltam ki, hogy azért már 17 évesen szeretnék gimnáziumba járni, ami szerintem már ciki, ha nem járok normális iskolába ennyi évesen, vagyis nem ciki, hanem nem normális. Csak azért engedték meg, mert közel volt és addig nem szóltam hozzájuk, amíg meg nem engedték, de így is szigorú szabályok vonatkoztak rám. Nem nagyon értettem, hogy miért „zárnak” el a külvilágtól, de én kitörni akartam.
Pár utcára itt is volt az Avalon Gimnázium. Sokat hallottam róla mikor az utcán futottam, vagy a parkba ültem le és nézelődtem az ott elhaladó embereket. Nagyon szimpatikus neve volt a sulinak, amin elmosolyodtam. Még a közelében sem voltam, az első napra szerettem volna hagyni a meglepetést. Már nagyon kíváncsi voltam, de nem hagyhattam, hogy a kíváncsiságom eluralkodjon rajtam és tönkretegye a meglepetést. Felszaladtam a szobámba és gyorsan lefürödtem. A meleg víz miatt egy kicsit engedett a feszültség a testemből, de még nem teljesen. Szerencsére a riadtság eltűnt a szememből és helyette átvette az izgalom a helyét. Nagy párával léptem ki a fürdőszobából és már szaladtam is a ruhásszekrényemhez. Tudtam mit veszek fel, már egy hete erre a napra készülök. Egy fekete-fehér függőlegesen csíkos csőnadrágot, egy fekete, vékony anyagú blúzt, amiből halványan átlátszódott a bőröm, de csak épp hogy. Elővettem őket. Gyorsan kivettem egy fekete, csipke anyagú fehérneműt és gyorsan fel is öltöztem. A hajamat kivasaltam és elengedve hagytam, amit megnézve a tükörbe, eltakarta a sebhelyeket a hátamon és a vállamon. Volt három párhuzamos csík egymás mellett a jobb vállamon, lefelé a lapockám végéig. Mintha egy kutya hagyta volna ott, aki hátulról ugrott volna rám és hosszú karmaival szántva végig az egyik vállamat, ahogy csúszik lefelé róla. Volt több kicsi a bal vállamon is, olyan kis apró karcolásoknak látszódtak, de nem hagytak volna ilyen hegeket, nagyon mélyek lehettek, amikor szereztem őket. A bal combomon is volt ugyanolyan heg, mint a jobb vállamon. Három hosszú csík. Kicsit hülyének gondoltam magam és maga a helyzetet, hogy nem tudom mi vagy ki okozhatta, sem azt, hogy szerezhettem. Az a legbizarrabb az egészben, hogy semelyikre sem emlékszem. Johnt és Alexiát nem merem megkérdezni. Mindig eldöntöm, hogy elkezdem, de a torkomon akadnak a szavak. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy bántottak volna és talán a sokk miatt nem emlékeznék rá. Bárhogy próbálok, feleleveníteni a sebeket sehogy sem megy, ahogy az álmomban szereplő farkas hangjára sem. Semmit sem tudok. Minden csak kutyvasz, amit nem tudok megoldani. Nem tudok kideríteni semmit. Olyan, mint egy hatalmas puzzle, aminek a darabjai eltűntek és sehol sem találom. Nélkülük pedig nem tudom befejezni a képet, nem egész lenne tőle. Hiányos, ahogy az én emlékeim is.
Betűrtem a blúzt a nadrágba és gyorsan felvettem a fekete bőrdzsekimet és felvittem a szempilláimra egy kis szempillaspirált és kihúztam a szememet macskásra. Csinos szerettem volna lenni az első napomon. Lementem az előszobába és felvettem a fekete balerina cipőmet. A gyomromban egy hatalmas nagy csomó volt, ami miatt nagyon ideges voltam. Belenéztem a tükörbe és megelégedve néztem végig magamon. Az aranyszőke hajam leért a derekamig, amit imádtam, a szemem pedig most világoskék volt, egy kis szürkével keverve, akár a vihar előtti ég. Az ajkaim cseresznye pirosak voltak alapjáraton. Felvettem a bőrtáskámat és indultam is kifelé. A nap melegen sütött, de a levegő hideg volt, tavaszias időjárás, vagyis csalóka. Miközben sétáltam az iskola felé a görcs a hasamban egyre jobban erősödött. Egy kicsit érzékeltem, hogy az arcom ég, vagyis fázik, de nem számított. Miközben elhaladtam az egyik sportpálya mellett észrevettem, hogy ilyenkor már edzenek. Rögbi edzés volt, ahogy észrevettem a fehér sisakokat és a hatalmasnak hitt kipárnázott testeket, ahogy a labdás srác után szaladnak megszerezni a bőrlabdát. Ahogy sétáltam, a mezükön „Avalon Gimnázium” nevet vettem észre. Ennek nagyon örültem, mert így legalább látom kikkel is fogok együtt járni egy suliba, legalábbis egy részét.
A 4-es számú játékos épp lőtte volna el a labdát, de a 17-es rávetődött, aztán sorba mindenki. A labda nem messze ért földet tőlem, a pálya másik végén ahol a meccs cserejátékosai ülhettek le. A bőr mintha vonzott volna, odamentem érte és felvettem a fűről. A többiek addig már felálltak és kérték, hogy adjam vissza. Az egyik srác feltette a kezét és mutatta, hogy dobhatom neki. A többiek meg elnevették magukat, mintha kinevettek volna, hogy biztos nem dobnám el a labdát addig, a pálya másik felébe egy lány, vagy egy ilyen lány. Erre félmosolyt villantottam a srácnak, aki kérte, hogy dobjam neki és észrevettem, hogy ő a 4-es mezszámú, akire rávetődtek nemrég a többiek. A vörös színű meze kicsit fűfoltos volt, de nem zavartatta miatta magát. Letettem a táskámat mellém és éreztem, hogy akik eddig ott voltak a nézőtéren egy páran, rám néznek, várták, hogy dobjam. Szinte tapintható volt az izgatottság nem csak az én részemről. Kíváncsiak voltak mi lesz ebből. Volt választásom. Vagy megjátszom, hogy nem tudom olyan messzire dobni és az esetlen, szőke naivát játszom, vagy megmutatom, hogy keményfából faragtak. A labdára és a nézőtérre nézve rögtön döntöttem. Nem is kellett több, elhajítottam. A labda szinte forgott a levegőben és mindenki azt a kis pontot nézte. A 4-es mezszámú srác kezébe repült, hajszálpontosan és lehetett látni, hogy egy kicsit megtántorodott, ahogy a labda belecsapódott a kezébe. Ezután mindenki rám nézett. A nézőtérről mindenki felállt egy pillanat múlva és tapsolt, még némelyik srác fütyült is a gyönyörű célozásom miatt. A pályán lévő fiúk mind engem figyeltek. Kirázott a hideg. Lehetett érezni a dühöt, meglepődést egy kis elismerést. Nekem sem kellett több, felvettem a táskám és már mentem is gyorslépésben az iskola felé. Nem akartam balhét, főleg nem egy ilyen kis dolog miatt.
Na, ezt megcsináltad Tessa! Magadra haragítottad a rögbiseket! Nem is lehetne ennél rosszabb! Jól kezdődik a nap! Mert, neked mindig keménykedned kell! Ha, önmagam vagyok, rögtön bajt csinálok! Miért?! Miért?
Miközben átmentem az úton, megnéztem az iskolát. Kívülről egy egyszerű Gimnáziumnak tűnt. Lehetett látni az ablakokból a tanteremben lévő diákokat, a suli előtti vegyes tanulókat, ahogy az órák előtti utolsó percekben még beszélgetnek. Mindenhol mindenki egy kisebb klikkhez csapódott és úgy beszélgettek. Mindenki tartozott valakikhez, csak én nem. Egyedül ballagtam a tömegben, mikor éreztem, hogy valaki megfogja a vállamat, pont a sebhelyemet. Kirázott a hideg, de megálltam.

Ugye nem egy rögbis?! Úristen mit csináljak? ÁÁ anyám! Hú! Nyugi Tessa! Lassan fordulj meg és mosolyogj, mintha mi sem történt volna! Szé-pen las-san! És ne feledd! Mosolyogj!
Megfordulva egy gyönyörű mosolygós türkizkék szempár nézett vissza rám.
Csak ne rögbis legyen! Kérlek Istenem! Ennyire azért nem utálhatsz!
- Szia! Én Louis O’Connor vagyok. – erre kinyújtotta a kezét, én meg lassan megfogtam – Biztos te vagy Elisabeth Cassidy. – kezet ráztunk és ő rögtön el is engedte a kezemet és beletette a farmer zsebébe és a szemeiben egy kis zavart láttam. Mogyorószínű rövid haja volt, kevés hullámmal, ami kiemelte a bőre barnaságát, de legfőképpen hófehér mosolyát és türkizkék szemeit. Magasabb volt nálam egy fejjel, és nagyon széles volt a válla.
Eddig jól haladunk. – gondoltam és kifújtam a levegőt, amit eddig bent tartottam.
- Igen, de jobban örülnék ha Tessának szólítanál. – erre kedvesen rám mosolygott.
- Értettem hölgyem, ezt észben tartom. – mondta meghajolva, akár régen egy úriember egy hölgynek. A képzeletbeli szoknyámat megemelve pukedliztem neki egyet, amin elnevette magát.
- Remélem is Mi lord, mert különben le kell fejeztetnem Önt, aminek nem igazán örülne kegyem.- itt már én is alig bírtam ki nevetés nélkül és együtt nevettünk.
- Gyere te Hercegnő, segítek megkeresni a tantermedet. Na, melyikben lesz az első órád? – kérdezte még mindig nevetve. Erre mosolyogva előhúztam a papírt, amit még egy héttel ezelőtt küldte ki az iskola, a többi papírral együtt.
- Öhm… irodalom lesz a 27-es tanteremben. – erre még jobban mosolygott Louis.
- Van egy jó hírem az Ön számára Madame. Szerény személyemmel lesz megtartva az órája. – erre még egyszer meghajolt és az egyik kezét nyújtotta, hogy vezessen. Kedves gesztus volt és nem tudtam ellenállni a türkizkék csillogású szempárnak. Első látásra megszerettem, azt a huncut csillogást bennük. Belül tudtam, hogy jóba leszek ezzel a hirtelen felbukkant fiúval. Sosem tudtam igazán beszélgetni srácokkal és nem is nagyon törték magukat, hogy a közelembe kerüljenek. Nem túl sokat járok társaságba és nem is nagyon tudom, hogy kell flörtölni vagy egy laza beszélgetést kezdeményezni, de ennél a srácnál könnyen ment, mint a karikacsapás.
- Oh, Mi lord repes a szívem örömében, hogy ilyen jó hírekkel szolgált. Akkor vezessen. – erre belekaroltam és elindultunk az iskola főbejárata felé. Mindenhol diákok voltak a szekrényeiknél. Hirtelen eszembe jutott, hogy nekem is van egy szekrényem és gyorsan megnéztem, hogy nekem hányadik is jutott.
- Várj Louis. Meg tudod mutatni először, hogy a 274-es szekrény melyik? – erre elmosolyodott megint csak és elindultunk a tömegbe. Éreztem a pillantásokat, de néhol felfedeztem egy-két ellenséges tekintetet, amit nem igazán értettem. Mikor odaértünk egy világoskék szekrényhez gyorsan elővettem a kis papírt, amin a kód van. 674-879-4, ez állt a papíron. Gyorsan kinyitottam és örömmel vettem észre, hogy üres és tiszta.
Majd valamikor kidíszítem. - gondoltam mosolyogva.
Gyorsan betettem a tankönyveimet, amit John szerzett be, de sajnos nem mindegyiket tudta. Az irodalmat hagytam csak a táskámba és a többi könyvet szépen betettem a szekrénybe és bezártam.
- Mehetünk Tessa? – kérdezte udvariasan.
- Persze Louis. – elsétáltunk a folyosó végéhez és befordultunk egy kisebb folyósóra, ahol az utolsó ajtón észrevettem egy kopott, piros 27-es számot.
Belépve észrevettem, hogy egy tanár ül a tanári asztalon (!) és az összes diák ráfigyelt, de most már minket néztek kíváncsian. A tanárnő tekintete lágy volt, de mégis olyan erő és határozottság sugárzott belőle, ami tiszteletreméltó volt. Világosbarna haját erős kontyba volt feltűzve a feje tetején, tökéletesen. Egy hajszál sem kunkorodott ki a kontyból, hanem mesterien volt összetűzve, akár egy mesterfodrász műve lett volna. Szürke kosztümöt viselt, ami kifogástalan volt, semmi gyűrődés, semmi folt. Hibátlan. Szürke szeméhez illett a világosszürke kosztüm, kiemelte világos bőrét és a szeme szürkeségét. Szép nő volt és határozott egyéniség. Aztán eszembe is jutott, miért néz mindenki.
Hupsz! Elkezdődött az óra! Bravó Tessa! Pancserebb már nem is lehetsz első nap! Plusz még a reggeli bakim, hogy biztos megsértettem az egyik rögbis egóját, hogy képes voltam eldobni azt a szaros labdát! Hogy szakadna rám az ég!
Egy pillanatra zavarba jöttem, de rögtön el is rejtettem az érzést és próbáltam lazán és nyugodtan állni.
- Üdvözlöm Önöket! Én Scharlett Wyatt tanárnő vagyok, de nektek csak Miss Wyatt vagy tanárnő. Gyertek, üljetek csak le. – mutatott a terembe lévő padokra, ahol már csak két hely maradt, de sajnos nem egymás mellett. Miss Wyatt rám nézett és lágyan elmosolyodott. – Biztos te vagy Elisabeth Cassidy. Örülök, hogy az én osztályomba kerültél. Remélem te is. – erre még jobban elmosolyodott. Kevés szarkaláb volt látható a szeme körül és a szája szegletében is, de még így is csodálatosan mutatott.
- Biztos vagyok benne. – szerencsére határozottnak hangzott a hangom, pont, ahogy szerettem volna. Louis egy vörös hajú lány mellé ült le, aki elbűvölő mosollyal fogadta őt és egy furcsa kézfogással, amit filmekben szoktam látni. Kicsit hasonlítottak is. Gyorsan körbenéztem és csak egy srác mellett volt hely a hátsó sorban.
- Nyugodtan ülj le Damien mellé. – mintha a név hallatán Louis megmerevedett volna és hirtelen feszült lett. Az utolsó sorba mentem és leültem az ablak felöli oldalra, ahol volt a szabad hely. A fiú, aki mellé ültettek rövid, hollófekete hajú volt, de felül hosszúra hagyva, ahogy a focistáknak szokták. A szeme a legsötétebb kék, amit valaha láttam, akár az éjjeli csillagoktól fényes ég.
Elképesztő volt és művészi. Itt mindenki tökéletes?!
A bőre fehérségét kiemelte éjfekete haja, és sötétkék szeme. Fehér és vörös színű melegítő felsője, amit a rögbiseken láttam reggel kihangsúlyozta széles vállait és izmos karjait. Halványan elmosolyodott és telt ajkaitól még jobban elpirultam. Próbáltam visszamosolyogni, és reméltem, hogy sikerült. A tekintete kíváncsi volt és mintha távolságtartó is lett volna. Visszafordult Miss Wyatt felé és észrevettem, hogy egy kisebb négyes szám volt a szíve felett a felsőn. Akkor leesett. Tudom miért nézett rám távolságtartóan. Rájöttem, ami miatt teljesen lefagyott a bamba mosoly az arcomról.
Jézusom ő az, akinek odadobtam a labdát! Jézusom ennél jobban nem utálhat Isten az fix!
Gyorsan elővettem az irodalom könyvemet, aztán Miss Wyattra néztem én is, aki most már az íróasztala felett tekintett mosolyogva ránk.
- Nos, gyerekek, akkor mi lenne, ha… - kopogás hallatszódott, ami megszakította tanárnő beszéde kezdetét.
- Igen? – kérdezte felállva a tanárnő. Egy alacsony, barna hajú lány lépett be, akinek nagyon szép alkata volt, de volt egy vékonyka heg az arcán, ami pont az osztályra nézett és egy kicsit rémisztő volt. A lány arca gyönyörű, de ő maga is és a heg nem tette csúnyává, hanem komollyá és mintha az a kis csík azt mutatta volna, hogy mennyi mindent élhetett meg, vagy épp milyen veszélyes életet élhet…
Úristen milyen gondolatok járnak a fejemben? Mi az, hogy veszélyes életet élhet? Na, ennél hülyébb nem is lehetek.
- Az igazgató azt üzeni Miss Wyatt, hogy Elisabeth Cassidy legyen szíves elmenni a könyvtárba a többi könyveiért. – a végén egy halvány mosolyt is sikerült kicsikarnia magából a lánynak, ami miatt még szebbnek nézett ki. Szinte sugárzott az arca.
- Rendben Katie. Köszönöm, elmehetsz. – ezzel a lány elköszönt, egyszer rám pillantott és már csukódott is be az osztályterem ajtaja. A tekintete feneketlen volt, több érzelmet véltem átfutni bennük, de mintha egy örvény, összefolyt.
- Na, akkor Elisabeth kérem, menjen el a könyvtárhoz a könyveiért, aztán menjen, pakolja be a szekrényébe és jöjjön vissza a terembe. – egy pillanatra elgondolkodott – Tudja, merre lehet a könyvtár? – sajnos csak semleges válasszal szolgálhattam neki – Akkor kérlek Damien kísérd el Elisabethet. – megmerevedtem, de nem volt időm feldolgozni a hallottakat, mert már siettünk is ki. Mielőtt becsuktam az ajtót ránéztem Louisra, aki feszülten figyelt minket és mikor észrevette, hogy ránéztem, elmosolyodott. A szája mosolygott, de a szeme cseppet sem.
A folyosókon nem volt egy lélek sem. A tantermekből, amik mellett elmentünk lehetett hallani a tanárok magyarázását. A folyosókon csak a lépteink visszaverődését lehetett hallani. Csend volt. Ő sem szólalt meg és én sem.
- Amúgy Damien Knight vagyok. – állt meg és kézfogásra emelte a kezét.
Ez csapda lenne? Vagy egyáltalán tudja, hogy én voltam az a lány, aki neki dobta a labdát? Vagy csak megint én vagyok a bolond?
Biztos furcsán nézhettem rá, amiért elnevette magát. Igazi nevetés volt. Mély hangja csak úgy olvasztotta le rólam a falaimat.
- Bocsánat, hogy nem előbb mutatkoztam be. – ahogy rám nézett, mintha tényleg bánta volna. Megfogtam a kezét, mire meglepetten elmosolyodott.
Tökéletes mosoly.
- Te kérsz bocsánatot?- döbbentem meg – Nekem kéne, amiért neked dobtam a labdát. – és vártam, hogy meglepődjön és dühös legyen és bunkón megmondja, merre van a könyvtár. Aztán jön a szörnyű, de már megszokott egyedüllét egész nap vagy egész évben, hacsak fel nem tűnik a kedves Louis néhanapján de, furcsa és meghökkentő módon inkább még jobban elmosolyodott.
- Miért kéne? – csak döbbenten és lefagyva hallgattam – Egy tökéletes dobásért nem kell bocsánatot kérned. Én voltam rossz helyen és, ha fiú lennél, akkor most azonnal vinnélek az edzőhöz és játékosnak igazoltatnánk le, de mint ahogy látom- huncut csillogással mért végig – nem vagy fiú. Még a közelében sem. – na, erre nem számítottam. Elpirultam.
- Mi a baj? – kérdezte aggódva. Mintha vele lenne a baj. Na, én már nem bírtam, elnevettem magamat.
- És én még azt hittem megsértettem a dobásommal Mr. Tökély egóját. – most már ő is nevetett velem és elindultunk könyvtár felé.
- Szóval Mr. Tökély? Hm...jól hangzik. – kajánul elmosolyodott én meg nem bírtam tovább. Még egyszer kirobbant belőlem a nevetés.
- Na, látod, pont ezért. Menjünk, a könyvtárba még mielőtt valamelyik tanár meghallana és kijönne a tanteremből. – erre Damien megfordult és elindultunk a könyveimért. A könyvtárba érve kellemeset csalódtam. Azt hittem, hogy kicsi lesz, és régi könyvek lesznek a polcokon, amit az idő jól megöregített, de ennek az ellenkezője fogadott. Belépve egy hatalmas előtér fogadott, ahol két akasztós szekrény volt rögtön kétoldalt, ahol néhány kabátot lehetett felakasztani. Az előtérből két helységbe is lehetett menni, ami két ellentétes irányba nyílt az akasztós szekrények után. A szoba legvégében egy recepciós asztal volt elhelyezve, ami szürke és fekete színű volt. A padló parketta volt. A pult mellett 10 darab számítógép volt helyezve sorban egymás mellett. A recepciónál egy idős, molett nő ült, a bőrszékében, aki kedvesen fogadott minket és rögtön, ahogy meglátott már sietett elénk.
- Szervusz Damien! De, örülök, hogy látlak! Remélem jól vagy. – ezzel felém fordult és csillogó szemeivel mért fel, és végül tisztelettel nézet a szemembe, amit csak egy pillanatra láttam és halvány mosollyal ajándékozott meg, ami átmelengetett – Biztosan te vagy az elbűvölő Elisabeth Cassidy. Én Matilda vagyok. Hogy szólítsalak kedvesem? Elisabethnek? Elisának? Elnek? – rám emelte zöld szemeit, amik nagyon halványak voltak.
- Tessának. – mondtam mosolyogva, aminek nagyon örült. – Honnan tudta, hogy én lennék Elisabeth Cassidy? – kérdőn néztem rá mire elpirult, de csak egy másodpercre zökkent ki az könyvtáros szerepéből.
- Itt, ami a leggyorsabban terjed az a pletyka Kedvesem. Azt mondják, gyönyörűen tud dobni és nem csak a dobása gyönyörű, hanem maga is. – na, most rajtam volt a sor, hogy én piruljak, de fülig.
- Szerintem ez téves információ, de köszönöm szépen. – erre Damien valami köhögést- nevetést-hapcizást produkált és vidám csillogó szemmel nézett a könyvtárosra.
- És még szerény is. - erre már nem tudtam mit csinálni csak pirulni. Belenéztem Damien kék szemében, ahol a csillagok csillogtak végtelenül és gyönyörűen.
- Gyere Tessa, odaadom a könyveidet. – ezzel el kellett szakítanom a szemeimet Damien feneketlen esti égboltra emlékeztető szemeiről, de megfordultam és a pult felé induló nő után mentem.
- Én addig megnézek valamit Matilda, mindjárt jövök. – ezzel a jobb oldali helységbe lépett és eltűnt a hosszú könyvespolcok mögött. Az apró nő több féle könyvet adott oda nekem, amik meglepetés szerűen ujjak voltak.
- Rettenetesen hálás vagyok. Köszönöm szépen Matilda. – ezzel megöleltem és tényleg hálás voltam neki.
- Ó, semmiség Kedvesem. Ez a dolgom. - mondta még mindig kedvesen mosolyogva. A jobb oldali nyitott ajtórészhez néztem. Innen benézve a könyvtár gyönyörű volt, lélegzetelállító. Egy kisebb folyósón lehetett bejutni, amin kétfelé terpeszkedve sorban, kör alakban, a szobában könyvek voltak. Mint a Szépség és Szörnyeteg mesében, amit még kiskoromban láttam. Itt is hosszúkás ablakok voltak és nehéz függönyök takarták el a külvilágot a könyvtártól. Olyan volt, mintha ez a könyvtár lett volna az iskola lelke. Eleven volt, régimódi, de mégis visszafogott.
Tökéletes. Ahogy mindenki más, akit itt láttam. Még a sebhelyes arcú lány is, Katie.
Felnézve kisebb kupola szerűség volt felül, amelyen csodálatos angyalkák voltak festve. Arany volt az ég színe, mintha a Nap utolsó sugara világítana még a horizonton. Az angyalkák apró kisbabák voltak hófehér szárnyakkal, amiken lehetett látni a tollakat. Mind mosolygott és vidámak voltak, de mégis volt valami természetellenes az egész képben. Az angyalok pucérok voltak, ami persze a Bibliában elfogadott volt, de nekem túl sok. Aztán ahogy beljebb mentem bamba nézéssel, észrevettem, hogy ez a kör, amit a polcok alkotnak, csak a kezdet. Tovább mentem a több íróasztalon, amiken ugyanolyan lámpák voltak odacsavarozva az asztalokra. A kört alkotta szekrényeknek volt egy kisebb része, egyenesen, ahol bőven elfért volna egy ember kitartott kézzel is, egy olyan szakasz, ahol ha, tovább mész, akkor egy olyan kis pihenő-olvasó részben találod magad. Vörös és bézs színű ülőgarnitúrák voltak a sarokba tolva, egy kis üvegasztallal előtte, amin sakk készlet díszelgett. Aztán egy kisebb ablak, kisebbfajta az előtte lévő szoba részéhez képest. Itt szét voltak húzva a függönyök és csodálatos volt, ahogy a nap halvány sugara megvilágította a szobát. Olyan kellemes volt a közérzete az embernek, olyan nyugodt volt minden. A másik oldalt kisebb könyvespolcok hada állt, de itt nem kör alakban, hanem mint a katonák, szűkösen és sorban állva. Itt már régebbi könyvek is voltak, de még nem szakadtak vagy mállottak el a lapjai. Volt egy különös festmény a falon, ami hirtelen teljesen elvette a figyelmemet. Csak a festményt láttam, ami szinte eltakarta az előttem lévő falat. Egy csatát festett a festő. Megnéztem a jobb oldali alsó sarkot, de nem volt ott semmi, még egy monogram sem.
Furcsa.
A csata harcosai pedig állatok voltak és emberek. A baloldalon kutyaszerű lények futottak az ellenfél felé. Megnéztem közelebbről is és majdnem sikítottam a meglepetéstől. Olyan farkasok voltak, mint amelyikkel találkoztam kiskoromban.
Véletlen egybeesés vagy egy jel? Vagy megint a fantáziám űz gúnyt belőlem?
Közelebbről is megnéztem és igazam volt, mármint nem abban, hogy megőrültem, hanem, hogy ugyanolyan farkasok, mint amelyik megvédett a rókától. A szívem a nyakamban dobogott és féltem tovább nézni a küzdelem darabjait. De mégis néztem.
A farkasok színek szerint voltak csoportokban, de így is szorosan egymás mellett száguldottak. Voltak sötétbarnák, vörösesbarnák, szürkék és sokkal kevesebb aranyszínű farkast is felfedeztem, meg még egy-két farkasból álló fekete csapatot. Kecsesek voltak és harcra készen. Együtt száguldottak az ellenfél felé egy tisztáson, aminek a fűje halványzöld volt, ahogy a Hold és a Nap világította meg.
Nap és Hold egyszerre?
Ahogy jobban néztem a hátteret, megpillantottam, hogy a farkasok oldalán a Nap állt és megvilágította a sötétséghez vezető utat, a Hold a furcsa állat keverék és emberből álló csapat oldalán állt és őket a sötétség takarta el az ellenfeleitől. Az emberi testű emberek véresek voltak, az arcukról és fogukról csak úgy patakzott a sok vér, a szeműk meg vérben forgó tüzes tekintet. Ahogy az egyikkel találkozott a tekintetem, olyan volt egy pillanatra, mintha égetett volna.
Akár az álmomban a démonok!
Olyan hevesen kezdett el verni a szívem, hogy már azt hittem, hogy Matilda is meghallja. Olyan sok egybeesés.
Miért?
Erre még nem tudtam a választ, de ki fogom deríteni, abban biztos voltam 100%-an. Az összes kérdésre és véletlen egybeesésre választ fogok szerezni. Biztos nem véletlen, hogy ennyire ide szerettem volna jönni ebbe az iskolában, mintha egy különleges erő vonzott volna ide. Mintha az iskola egy fal lenne, ami eltakarja a valóságot, mit rejt.
A képen a farkasok oldalán világos volt, furcsa szerzetek oldalán meg a határtalan csillagos ég. Középen a sötétség és a fény harcolt egymás ellen és ott összefolyt a két erő. A háttérben hirtelen észrevettem egy hófehér farkast, aki mindegyik farkasnál nagyobb volt, erősebb. Ahogy megbabonázva néztem, én is éreztem az erőt a tenger hullámával a szemében.
Ő volt a Királynő. Belül tudtam, hogy nőstény.
Kecsesen állt, de közben határozott és tiszteletreméltó volt a tartása. A másik oldalon két kisebb kőoszlopot vettem észre, aminek az ajtó helyén egy fekete lyuk állt, amiből, mintha több olyan furcsa alakú lények lépnek elő. Volt egy hatalmas denevér szárnyú, bika fejjel és csúszómászó testel összerakott alak.
Félelmetesek voltak és érezhető volt a gonoszság, csak úgy áradt belőlük.
Nem messze a hófehér bundájú farkas lánytól volt egy hatalmas fiú. Magasabb volt, mint a lány, a szemében, amit lefestettek félelem, düh, vágy és rengeteg gonoszság vegyült. Hosszú fehér haja volt, fekete feneketlen szemekkel és hófehér bőrrel. Úgy festett a fekete szárnyaival akár egy Bukott Angyal. Gyönyörű, de félelmetes. Kirázott a hideg.
Az első nyom a kép, amit még máskor is meg kell néznem. Hátha a hátulján lesz az író neve, vagy még egy nyom. Hátha aki lefestette, az tud a farkasokról és hogy, miért is találkoztam egyel kiskoromban. Talán a rengeteg kérdésekre végre választ kapok. Hirtelen elgondolkoztam, miért is jöttem ide.
Könyvek? Nem azok Matildánál vannak a pulton. Akkor miért? Ja, igen! Damien! – elbizonytalanodtam – Az egész oldalt bejártam, de nem láttam. Hol lehet?
- Tessa! - szólalt meg egy rekedtes hang.