2. Fejezet ~ A festmény

Hi Kedves Olvasók!❤

Kicsit később osztottam meg veletek a részt, kérlek nézzétek el nekem :/ Beteg vagyok és egész nap az ágyat nyomom. Tudom nem mentség :((

Remélem tetszeni fog nektek és írtok véleményt aminek nagyon, de nagyon örülnék❤

Fejléc még nincs kész, de hamarosan változtatok ezen a helyzeten❤

Remélem jól telt a hétvégétek és nem lettetek betegek xdd

Nagy boldogsággal tölt el a 4 rendszeres olvasó és a 566 oldalmegjelenítés!!❤

Imádlak titeket❤❤

Joo olvasást kívánok❤

Nagy ölelés: Cintia xx

- Tessa! – hirtelen a szívemhez kaptam, mert úgy előrelendült, hogy azt hittem, hogy átszakítja a húsomat és bőrömet is. Megfordulva Damien kíváncsi, sötétkék tekintetével találtam szembe magam. A szekrénynek támaszkodott,  ami az ajtó helyett ajtó volt.
- Damien! Ha nem akarod, hogy itt menten, meghaljak szívinfarktusban, akkor ne ijessz többet meg, mert esküszöm, hogy nagyon megjárod! - ő csak nézett rám rezzenéstelen arccal és hirtelen elnevette magát.
Elnevette! Nem mosolygott, hanem nevettet!
Nagyon mérges és dühös voltam abban a pillanatban. Szét tudtam volna robbantani a könyvtárat. Damien a polcot fogva, még mindig nevetett, aztán a térdén támaszkodva rám nézett. Vidámság, öröm csillogott bennük és gúny. A csillagok a tekintetében fényesebbek voltak, mint este az égen, de a gúny hirtelen fakóvá tette csillogásukat.
- Mit csinálsz? Még egyszer nekem dobsz egy labdát? Kicsi lány te ellenem nulla vagy. Nehogy azt hidd, hogy legközelebb lesz esélyed ellenem. –mondta gúnyosan és a szeme hirtelen még sötétebb lett, szinte már fekete. Nem sima gúny volt, hanem fájdalmas és sértő. Nem ismertem olyan rég és nem tudtam, hogy ez a gúny most tényleg gúny vagy alapjáraton benne van a sorok között. Ezért rosszul esett. Nagyon. Úgy mondta, mintha egy mihaszna fruska lennék, akár egy szőke naiva. Ez a gúny szíven ütött, fájt és nagyon rosszul esett. Azt hittem, hogy végre lesz valaki, akivel jóban leszek, aki meg fog érteni és segít beilleszkedni ebbe az egész iskolás helyzetbe.
Végre volt egy fiú, aki tetszett nekem.
Kinevetett és a szemében csak egy mihaszna lány vagyok, mint a többi. Azt hittem mentem elsírom magam szégyenembe, de megpróbáltam bent tartani az elszabaduló, fájdalmas könnyeket. Tudom, hogy csak ma találkoztam vele és valószínűleg még a nevemre sem fog emlékezni, de azért reménykedtem az ellenkezőjében, ami nagy hiba volt.
Mit hittem én? Hogy képzeltem, hogy én Elisabeth Cassidy beilleszkedek egy iskolába? Na, ne röhögtess már! Képes voltam reménykedni abban, hogy lesznek igazi barátaim? Álom és álom is marad. És a legfőképpen, képes voltam elhinni, hogy talán lehet esélyem, egy ilyen srácnál, aki, csak egy mihasznának tart, egy szőke, üresfejű libának? Hogy hihettem el? Azért hittem el, mert csak ez volt nekem. A hit és a remény.
Éreztem, hogy a szám széle akaratlan lefelé görbül és a szemem elhomályosul. Damien abbahagyta a nevetést és döbbenten nézett rám. A szeme hirtelen visszaváltozott sötétkékre, amik furcsan meredtek rám.
- Tessa bo … - nem tudta tovább mondani, mert kilöktem a vállammal, hogy el tudjak menni mellette.
- Nem kell bocsánatot kérned, mert ezek a te gondolataid és nem mondhatom, meg mit gondolj, vagy mit mondj ki, de egyet véss jól az eszedbe. – mondtam dühösen és nem néztem a szemébe – Én nem vagyok olyan, mint a többiek. Velem nem lehet játszadozni és faképnél hagyni, mert én foglak. Köszönöm nem kérek a Damien féle körbevezetésből.
Rettenetesen mérges voltam és fájt a szívem, minden egyes szívdobbanásnál, mintha egy kéz fogná és mikor dobban egyet, megszorítja, hogy fájjon, de ne nyomja szét. Bibim. Szorít. Bibim. Szorít. Bibim. Szorít.
Nem tudom, miért. Talán azért, mert képes volt leminősíteni ok nélkül egy seggriszáló szintjére vagy, mert pont ő mondta? Bárcsak tudnám a választ. Dühösen ránéztem és a látásom hirtelen élesedett, de csak pár másodpercre. Farkasszemet néztünk, de én előbb néztem félre, mert nem bírtam ránézni. Legszívesebben jól fejbe rúgtam volna őt is, meg magamat is, hogy azt hittem, hogy vannak normális fiúk a Földön, de tévednem kellett. Mintha próbált volna valamit mondani, de nem tudott.
Hát persze. Gondolkodás nulla.
Méltóságteljesen kisétáltam a könyvtárból a könyveimmel együtt. A kihalt folyósón találtam magam, csak a lépéseim iramát hallottam visszaverődni a falakról. Jobbra indultam el, ahol a folyosó végén egy lépcső volt, ahol fel az emeletre és lefelé is lehetett menni. Én felfelé indultam és szerencsémra bal oldalt, ott volt a női mosdó, ahol nem volt senki sem. A könyveket letettem a csap melletti álványra, ami összekötötte az öt darab csapot, ami olyan volt, mint egy hatalmas asztal.
Gyorsan megnéztem a sminkemet. A dzsekimet is helyére igazítottam és a könyveimet a kezembe véve a végső kép már jobb volt, mikor bejöttem. A szememben már nem düh látszódott és nem is megbántódással, szomorúsággal és csalódottsággal keverve, mint aki most jött rá, hogy nincs is Télapó, mert a szülei csempészik a fenyőfa alá az ajándékokat, minden egyes Karácsonykor, hanem idegesség. Nyugtató lélegzeteket vettem, próbáltam megnyugodni és felhúzni a falaimat és a végén határozottság és egy kis fáradtság látszott csak a szememben. Szerencsére otthon sokat gyakoroltam, hogy lehet az érzelmeket eltemetni és mást mutatni helyette. Muszáj volt, hisz minden veszekedésüket a nevelőszüleimnek hallottam, ha akartam, ha nem. Gondolom nem direkt csinálták, de akkor is hallottam, amit „nem szabadott volna”, ezért mindig úgy tettem, mint aki egy szerető és nyugodt családban él, vagyis hazugságban. A látszat néha csal, de van olyan helyzet amikor muszáj azt mutatni. Látszatot kaptam tőlük, ők is ezt kapták tőlem. Szeretem őket, de néha rettenetesen rossz érzés ilyen szülőkkel élni.
Kiléptem a mosdóból és megnéztem, hogy hányas a legközelebbi szekrény. 156-os. Jobb oldali szekrények számai a folyosó vége felé csökkentek, akkor gondolom, lefelé növekedett, ezért le kell mennem, ahol feljöttem. Fordított logika. Lesétáltam a lépcsőn, de előtte hallgatóztam, nehogy valaki jöjjön.
Az a valaki nehogy Damien legyen.
Nem akartam látni. Egyáltalán. Ha, találkozom vele, - ami eszembe jutva egy osztályba járunk – amely valószínűleg bekövetkezik, akkor levegőnek nézem. Nem létezik, inkább legyek egyedül, minthogy újra beszéljek vele. Gyorsan megkerestem a szekrényemet és próbáltam vissza emlékezni a kódra, mert a táskámat az osztályterembe hagytam, benne a papírt is. Örülök, hogy tudtam, hányas számú. Odaérve megpróbáltam a kódot, de elakadtam.
674-879-? Mi lehetett az utolsó szám?Huuu Tessa! A mai nap nem a te napod csajszi az biztos!
Aztán eszembe jutott.
4. Damien mezszáma…
Próbáltam nem gondolni rá, de kudarcot vallottam. Hirtelen meghallottam a csengőt, amitől kirázott a hideg. Kicsit sem számítottam rá. Az első nap szerencsére két órából állt, de csak az egyiken vagyok túl. Nagyot nyelve indultam meg az osztályterem felé. Amikor bementem, csak Katiet és az osztályfőnökömet találtam ott. Miss Wyatt tanárnő aggódva nézett rám, Katievel együtt, de nyugodtan, ahogy csak színészi oldalam képes volt, elmosolyodtam. Ők mintha megkönnyebbültek volna és a lány meg is kérdezte:
- Meg vannak a könyvek? – én csak bólintottam, de a tanárnő mintha keresne valakit, aki biztos Damien volt.
- Oh, ő még maradt a könyvtárba. Azóta nem láttam, de biztos jól van. – biztos nem érdekli, hogy megbántott és tuti egy jót röhög rajtam most a haverjaival, mint ahogy általában gondolom szokták.
- Rendben van. A következő óra mindjárt kezdődik, de neked nem kell részt venni rajta, mert az Igazgató Úr szeretne beszélni veled. – ettől megijedtem.
Talán valami rosszat csináltam? Vagy azért, mert több ideig tartott a könyveimet elhozni és ”ellógtam” az első órát?
Biztos láthatta az arckifejezésemet, amit nem tudtam elrejteni egy pillanatra, mert kedvesen így szólt:
- Nyugalom! Csak néhány papírt meg okmányt kell majd megbeszélni, meg gondolom, megkérdezi, hogy milyen az új iskola. – erre gyengéden megfogta a kezemet és megnyugodtam. Nem tudom, hogy, de mintha az egyik pillanatban belülről szétvetett volna az ideg, a másik pillanatban pedig teljesen megnyugodtam, amit elképzelhetetlennek találtam. Furcsán bólintottam és halványan rámosolyogtam a két nőre és felvettem a táskámat.
- Viszont látásra Miss Wyatt tanárnő! Szia Katie! – mintha a lány meglepődött volna, hogy megjegyeztem a nevét és erre nagyon vidám mosoly terült szét az arcán, aminek egy pillanatig örültem is.
Legalább valaki örült a mai napnak.
Kint szinte mindenki kiment a saját tereméből és a folyosón beszélgetett a barátaikkal, hülyéskedtek vagy éppen csak készültek a következő óráikra. A tömegen keresztül elmentem a szekrényemig és megnéztem milyen holnapi óráim voltak. Gyorsan kivettem a matekot, a franciát, a biológiát és a történelmet. A magyar pedig maradt még a bőr táskában, ami már egy ideje benne hevert. Mikor bezártam a szekrényt észrevettem, hogy egy alak van mellettem. Felnézve csillagos eget láttam kétségbeeséssel.
Damien volt. Biztos már jól kiröhögte magát a haverjaival, hogy az új lányt első nap sikerült jól megalázni szóban. Nem hagyom, hogy tönkretegye a napomat egy ilyen tuskó, egoista állat!
Elnéztem róla és szépen nyugodtan raktam a táskámba a könyveket, mintha ott sem lett volna. Éreztem a tekintete súlyát a tarkómon és az arcomon, szinte lyukakat égetett mindkét helyre, de „nem vettem észre”. A testéből éreztem a feszültséget, ami keveredett az én idegességemmel és dühömmel, amit nem lehetett nem érezni a közöttünk lévő távolságban. Mintha kis villámok kaptak volna életre közöttünk, mint a mesékben a mesefigurák fejénél. Becsuktam a szekrényemet és indultam volna tovább, de Damien megfogta a csuklómat és megszorította, de nem erősen, csak úgy, hogy megtartson, és ne tudjak szabadulni.
- Engedj el, mert… - eszem jutottak a lekicsinylő szavai – persze, mit is tehetne egy ilyen lány, mint én, ellened? – az ilyen lány, mint én-t jól megnyomtam, hogy nyomatékossá tegye a dühömet. Kicsit engedett a szorításon, de még mindig nem engedte el a csuklómat, ami szinte lángra kapott a keze érintésétől, a gyomromban pedig a pillangóim szárnyaltak, a szívemmel együtt.
Egy ilyen bunkó állat még képes ezek után is hatással lenni rám!?
Nem tetszett, hogy ilyen érzéseket táplálok a düh mellett Damien iránt, ilyen rövid idő alatt.
Utálni akartam. Gyűlölni és megvetni.
De, egyszerűen nem tudtam, csak eljátszani azt a gyűlöletet, amit el is fogok játszani, mert elméletben utálom, de gyakorlatban a karjába akarok omlani, hogy öleljen és az telt ajkait szerettem volna az enyémen érezni. Szerettem volna megtudni, milyen lehet egy csók.
El is felejtettem említeni, hogy én még nem csókolóztam.
Mindig is szerettem volna, ha megtörténik, de eddig egy fiú sem közeledett igazán hozzám és nekem sem voltak mélyebb érzelmeim irántuk.
Kivéve Damien iránt.
Szerettem volna beletúrni dús, hollófekete hajába, átölelni széles vállait és elveszni gyengéd érintéseiben, amit nem tehettem meg.
Jézusom miket gondolok?! Nem! Nem akarok elolvadni a karjaiban!! Vagy, mégis?!
- Tessa muszáj beszélnünk. – a hangja szinte könyörgött. El kellett ismernem, hogy szinte remekül tudta játszani a könyörgő fiút. Tökéletes alakítás volt a részéről, talán még Oszkár-díjat is nyerhetne egy nap. Majdnem elhittem, hogy komolyan gondolja.
- Hagyj békén. – csak ennyit mondtam, de láttam a szemében, hogy még jobban kétségbeesik. Tényleg remek színész, talán jobb, is mint én.
- Nem kezdhetnénk mindent elölről? – jött mellém.
- Jól vagy Tessa? – kérdezte egy hang a jobb oldalamról és odanézve Louis volt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt és rá mosolyogtam. A türkizkék szemeiben feszültség szikrája kapott lángra és az ő kis villámjai is csatlakozott a közöttünk lévő viharba. Ahogy rám nézett, aggodalom csillogott bennük.
- Persze, már épp menni készültem az Igazgatóhoz. Kérlek, megmutatod Louis, hogy merre van? – könyörgően néztem barátomra, aki rögtön megfogta a kezemet és kihúzott Damien kezei közül, amik most szinte megfagytak a meleg szorítása nélkül. Rá sem néztem.
- Köszönöm szépen, Louis. – erre kedvesen rámosolyogtam mire jobban csillogott a szeme.
- Igazán semmiség Madame. Önért bármit megtennék. – jelentette ki komolyan, de egy pillanatra az ajkai szélén egy halvány mosolyt láttam.
- Lenne is egy kérésem Louis – tudtam, hogy nem szabadna, de muszáj volt kiderítenem, hogy mit rejt a könyvtárban lévő hatalmas festmény a falon. Meg is volt a terv, már csak segítségre volt szükségem, ami rögtön az ölembe pottyant, de nem szó szerint. Az kicsit vicces lett volna. Na, jó, nagyon az lett volna. Egy nagy masni kíséretében az ölembe pottyanó Louis. Huhaaa már megint miken jár az eszem?! 
- A könyvtár meddig van nyitva? – kérdeztem ártatlanul felnézve rá. A lépcsőn mentünk épp lefelé, aminek a végén jobbra fordultunk és egyenes mentünk végig. Itt már kevesebb diák volt kint a folyosón, aminek örültem, mert nem nagyon szerettem volna, ha mások meghallják a beszélgetésünket.
- Egésznap nyitva van, mert ez a könyvtár a Városi Könyvtár is egyben, de miért kérdezed? Talán tanulni szeretnél? Már most? – döbbenten nézett rám, mintha egy ufót látna leszállni az égből – Még leckét sem adtak fel, de még kötelezőt sem. – rám nézett nagy szemeivel és meglátta a szememben a választ, amire rájött – Te nem tanulni szeretnél. – jelentette ki, mintha csak magának mondaná és nem nekem – Mit kíván Madame? - csillogó szemmel ránéztem.
- Ha, egésznap nyitva van akkor nem lesz probléma. Azt szeretném kérni tőled, hogy legyél a könyvtár iskolai részében lévő bejáratnál este 9-kor. – néztem rá még mindig úgy, hogy nem mondtam meg pontosan miért, de őt mintha ezt mi sem érdekelte rögtön beleegyezett.
- Itt vagyunk az Igazgatói Iroda előtt. – mondta csendesen az előttünk lévő ajtóra mutatva. Maga az ajtó sima fekete fa volt, amin egy fém lapocska volt rácsavarozva fejmagasságban, hogy „Mr. O’Breen Igazgató Irodája”.
- Akkor este 9-kor ott. – mondta titokzatos mosollyal az ajkain én meg megkönnyebbülve visszamosolyogtam rá. Örültem, hogy nem kérdez, hanem megbízik bennem és segít. Louis távolodó alakját figyeltem, ami a folyosó végén eltűnik a többi diákkal tengerében. Ő tényleg olyan, mint egy igazi barát. Bár, nem nagyon tudom a barát fogalmat, de szerintem kezdem kapisgálni. Elmosolyodva mentem be az irodába. Ahol nem tudom mi vár rám.
Belépve rögtön megcsapott a növények vad illata, amit már akkor éreztem, amikor csak kinyitottam az ajtót. A szoba közepén, ami nem volt sem túl nagy, de nem is kicsi, egy nagy, fekete íróasztal állt, ami telis-tele volt papírokkal és dossziékkal. Minden papírnak meg volt a helye, külön- külön halmokba pakolva. Minden tökéletesen a helyén volt.
Maximalista lehet az Igazgató, az tuti fix.
Körbenézve egy közepes ablak volt közvetlenül az íróasztal mögött, aminek a párkányán rengeteg cserepezett növény sorakozott fel. Mindegyik különböző volt, de az illatuk belengte a szobát. Az ablak bukóra volt kinyitva, de még így is érezni lehetett a tömény növény illatot.
Akár az erdő.
Gyönyörű fényesek voltak a leveleik a virágoknak, de egyiknek sem voltak virágai, mintha csak fűből állna az egész halom. A fal világosbarna volt, mint a tengerparton a forró homok. Nem égett lámpa és nem is találtam egy villanykapcsolót sem, vagyis az ablakon beáradó fényre voltam képes hagyatkozni, ami nem volt annyira sok. Észrevettem egy másik ajtót, amit ha nem nézem meg alaposan ott a falat, akkor észre sem vettam volna. Ugyanolyan barna festékkel festették be, mint a falat. Nem volt kilincse, de mintha egy kisebb lyuk lett volna ott, egy kulcslyuk.
Kicsit hülyén éreztem magam, hogy az Igazgató hívatott, de nincs itt.
- Elnézést! Van itt valaki? – kérdeztem a szoba csendjét megtörve, de senkit sem hallottam. Csak a lágy szellőt, amit a nyitott ablakon áramlott be az irodába. A virágok leveli megremegtek, aminek olyan hangja volt, mintha halkan suttog valaki, amit nem értesz, de hallasz. A tekintetemet megint a titokzatos ajtó vonzotta magára. Előreléptem egyet, de hirtelen kicsapódott az ajtó mögöttem és egy igen fiatalos, szürke öltönyös férfi lépett be, meglepődő tekintettel, hogy itt talál engem.
- Elnézést kérek, ha hívatlanul jöttem be. Bekopogtam, hogy van e itt valaki, – félig igaz is volt, mert mikor bejöttem megkérdeztem, hogy van e itt valaki – de senki sem volt itt ezért azt gondoltam bejövök és leülök az egyik székre és megvárom Önt. – néztem ártatlanul, azokba a nagy sárga szemeke. Egy pillanatra azt hittem, hogy rosszul látok a félhomályban, mintha világítana a tekintete. Pislogtam egy párat, mint akinek belement volna valami kis porszem a szemébe, de szerencsétlenségemre itt egy deka porszem sem volt. Mikor még egyszer belenéztem azokba a szemekbe, megkönnyebbülve vettem észre, hogy biztos csak a nap egyik sugara sütött úgy, mintha világítana, mert borostyán tekintet pillantott vissza rám, tele kíváncsisággal.
- Semmi baj. Ön akkor bizonyára Cassidy kisasszony. – olyan hivatalosan és régimódiasan hangzott így a nevem és erre egy fintort nyomtam el magamban, mert nem igazán tetszett – Kérem, akkor üljön le az egyik székre és elnézést kérek a késlekedésért. – mondta egy kis fél mosollyal az arcán.
Mennyivel fiatalodott meg az arca mikor mosolygott! És még nem is egy teljes mosoly volt! Úristen mi van, ha teljesen elmosolyodik vagy elneveti magát? Bele sem merek gondolni.
Komoly arca volt Mr. O’Breen Igazgató Úrnak, de mégsem volt idős ember. Harmincas évei elején járhatott vagy maximum harmincöt, idősebb nem lehetett. Az álláig ért hosszú, egyenes szálú világosbarna haja, ami kiemelte határozott állvonalát és a kis mélyedést az állán. Az orra nagy volt, de egyenes. A szemei borostyánok voltak, akár az arany, csodálatos és ámulatba ejtő. A bőre kreol volt és lehet, hogy ettől látszott a szeme úgy, mintha világítana, mert kiemelte a sárga és arany színt a szemében. Az öltönyét tökéletesen rászabták, ami szürke volt és kiemelte a vállait és erős kezeit. Szikár testfelépítésű volt a férfi. Kezemet nyújtottam hivatalos bemutatkozásra. Mikor megfogtam a kezét, éreztem valami furcsa energiát a tenyerünk között. Furcsán nézett rám.
Akkor ő is érezte?
Gyorsan elrántotta a kezét, mintha megégette volna a kezem érintése. Úgy nézett rám, mintha meg akarna fejteni.
- Nos, akkor, Elisabeth, kérlek, ülj le. – hirtelen a keresztnevemet használta.
Ez most jó jel?
Leültem a székbe és megvártam, hogy Mr. O’Breen leüljön és kezébe vett egy világossárga dossziét, aminek a közepén fekete betűkkel ott volt a nevem. Lapozott benne és aztán rám nézett.
- Nagyon örülök, hogy ebbe az iskolába jelentkeztél. Látom eddig magántanuló voltál, de a vizsgáid, egytől-egyig kitűnőek. Mindenből tökéletes vagy, ami jó jel. Nálunk igazából nem az a lényeg, hogy tökéletes osztályzataid legyenek, hanem, hogy szeress tanulni, szeresd csinálni amit, csinálsz és küzd azért, amit szeretsz csinálni. Látom te ezt már megtanultad, ami pluszpont. – erre elmosolyodott és huncut fény csillogott a szemében – Hallottam a reggeli dobásodról. – láttam, hogy visszafolytja a nevetését, de nem zavart – Ügyes sportoló lehetsz. Szeretsz futni? – kérdezve élénken beleélve magát a beszélgetésbe. Mintha egy csodabogarat talált volna, úgy nézett rám.
- Igen, persze. – mondtam az igazat.
- Ha, van kedved, akkor csatlakozz az iskolánk futócsapatához, akik biztos szeretettel várnak. – felállt és az egyik magas, vas szekrényhez sétált és a legfelső fiókba tette a mappát. Egy kattanás jelezte, hogy a szekrény bezárult. A férfi leült elém. Elegancia sugárzott a tartásából, ahogy ült.
- Meggondolom még ezt az ajánlatot. – mondtam mosolyogva és tényleg elgondolkoztam, mi lenne, ha…
- Ennek örülök. Akkor szeretnélek megkérni rá, hogy a szüleidet kérd meg, hogy hívjanak fel és majd megbeszéljük, hogy a papírokat mikor írják majd alá. Meg szeretnék velük is majd beszélni az itteni jövődről. – erre elém tolt egy kisebb papírt, amin egy telefonszám volt látható. Gyorsan eltettem a bőrdzsekim zsebébe és megköszöntem.
- Nos, akkor Elisabeth, akkor nyugodtan hazamehetsz. A legközelebbi viszont látásra! Vigyázz magadra! – erre én is elköszöntem és kiléptem a folyosóra. Addig, amíg ki nem léptem az irodából, éreztem, hogy minden mozdulatomat figyeli.  Hirtelen a csengő szelte át a folyosó csendjét. Minden terem ajtaja szinte kirobbant, de én a tömeget kerülve mentem egyenesen kifelé.
Furcsa érzés járt át, nem kellemes. Olyan furcsa ez az iskola, az emberek, az igazgató, a könyvtár és maga a hely.
Talán ilyen érzés járja át azokat a diákokat is, akik először járnak iskolában? Az első napjukon? Talán, de talán nem.
Ahogy kiléptem az iskola bejáratán éreztem a hideg levegőt, ami bekúszott a dzsekimbe és kirázott tőle a hideg. Hűvös volt az idő, amilyen gyorsan csak tudtam sétáltam haza. A levegő, mintha baljóslatú lett volna és lehetett érezni az energiát, az elektromosságot a levegőben, ami körülvett.
Mint a vihar előtti csend.
Hazaérve rögtön felrohantam a szobámba, de John és Alexia rögtön letámadott, hogy késtem 10 percet.
- Kérlek, csak egy percre bízzatok bennem! Miért nem engeditek, hogy elmenjek valahová? Vagy egyáltalán barátkozzak? Soha nem volt barátom, egy igazi, élő barátom! Mindig bezártok! Mintha egy állat lennék, akit ketrecbe kell zárni! Most közlöm veletek, hogy nem vagyok az, bármennyire is hiszitek ezt! Soha nem bíztok bennem. Szeretlek titeket, de kérlek, csak egy kicsit engedjetek a szabályoknak. Tökéletesek a jegyeim, mindig szót fogadtam, soha egyetlenegy szabályt sem szegtem meg. Akkor miért nem bíztok a saját lányotokban? – szinte remegtem a dühtől, ami átjárt abban a pillanatban.
Végre kimondtam, amit gondolok. Áttörtem a korlátokat. Alexia zöld szeme elbizonytalanodott, mintha gondolkodna valamin és nem tudja, hogy megtegye vagy nem. A szeme elárulta a döntését.
- Rendben van Elisabeth. – soha nem mondták ki azt, hogy Tessa – Engedünk egy kicsit a szabályokon de, hogy gondolhatod, hogy nem bízunk benned? – kérdezte csillogó szemmel.
- Hisz soha nem mondtátok. Soha nem éreztettétek. –mondtam szomorúan és éreztem, hogy könnyes lesz a szemem. John odajött és ölelő karjaiba zárt, ami rettenetesen jól esett. Nem sokszor történt meg, hogy átölel valamelyikük, de most még Alexia és odajött és hárman öleltük, egymást.
Végre egy család vagyunk.
- Este el kell mennem, de megígérem, hogy hamar hazajövök. Ígérem. – mondtam nekik, mire láttam, hogy Alexia rögtön válaszolt volna, de megállította magát és beleegyezett.
Felmentem a szobámba és mikor becsuktam az ajtaját nekidőltem és a földre csúsztam. Tökéletes napnak indult, mire Damien elrontotta az egészet, de a nevelőszüleim rendbe hozták. Minden rosszban van valami jó.
Felállva a földről ráfeküdtem az ágyamra. Holnap iskola és végig kell ülnöm fél napot Damien mellett.
Még az ellenségeimnek sem kívánnék ilyen megalázó helyzetet. Biztos minden másodpercben azon lesz, hogy ugyanúgy megbántson és röhögjön az összes haverjának nevezett barátaival.
Rajtam.
Fájt, hogy végre tetszett valaki. Ez volt az első, de az utolsó is. Nem fogom megengedni senkinek sem, legfőképpen Damiennek nem, hogy megint belém rúgjon. Mikor végre talán valakinek hittem magam, hogy többre vagyok képes, mint gondolnám. Amikor először néztem azokba a csillagos, éjszakai szemekbe, azt hittem, hogy egy csillag vagyok. A milliónyi kis csillag közül lehetek az egyik, ami az ő szemében fénylik. Naiv voltam. Nem lehetek csillag, az ő szemében biztos nem, ahogy szerintem más szemében sem. Ahogy Damienre gondoltam, a hasamban egy kis csomókeletkezett és égett az arcom. Pillangók ezrei keltek életre az alhasamban, mintha a neve már életet lehelt volna beléjük.
Talán szerelem, első látásra?
A könyvekben is, amiket eddig olvastam, hasonlóan írják le ezt az érzést. Pillangók a hasban, furcsa érzés, de én ennek nem engedhetek.
Nehogy már egy ilyen tuskóba legyek szerelmes?! Már megint csak Istenre foghatom, mert nem kedveli a fejem.
Ránéztem az órára és még csak délután egy óra volt. Kicsit sokáig gondolkozhattam, de még bőven volt időm estéig. Hirtelen a telefonom zörgését hallottam a táskámból. Egésznap meg sem hallottam, rá se néztem, ami elég furcsa volt tőlem, mert állandóan a kezemben van, és az időt nézem.
Igen tudom. Ez függőség. Óra függő vagyok, de legalább nem más függő.
Kivettem a táskámból és megint eldőltem az ágyamon. Felnyitottam a kódot és 5 üzenetem jött és 12 nem fogadott hívás.
Ki lehetett ez? De, a legfontosabb kérdés, honnan szerezte a telefonszámomat? A nevelőszüleim tudják csak. Ők meg 100%-osan nem adják csak úgy oda senkinek.
Megnéztem a telefonszámot, ami keresett, de két különbözőt vettem észre. Az egyik 7-szer hívott a másik 4-szer.
Két ember?!
Nagyon nagy levegővételeket vettem és megnyitottam az egyik üzenetet.

Kedves Tessa.

Beszélhetnénk? Damien.

Erre nem tudtam mit mondani. Először is dühös vagyok, hogy egyáltalán megszerezte a telefonszámomat és ilyen kérdést ír. Másodszor az egyik felem, ami tudatalatti vagy inkább tudatos, de tetszik neki, hisz ennek az egy szónak és a csillogó, fényes csillagoknak a szemében, hisz. Elhiszi a hazugságot is.
A többi üzenet is hasonló volt, kivéve az utolsót. Más írta.

Kedves Tessa!

Nem tudom miért kérted a segítségemet, de én most ráérek és elintézhetjük azt, amit szeretnél. Nyugalom nincsen senki a könyvtárban.

Louis

Az üzenetet 10 perce írták. Gyorsan visszaírtam.


Kedves Louis!

Köszönöm szépen e körültekintő igyekezeted. Sietek. Ott ahol meg beszéltük 15 perc múlva.

Tessa

Gyorsan átöltöztem egy nagyon világos csőnadrágba, egy világosbarna bő, kötött felsőbe és egy barna bőrdzsekit kaptam magamra. Gyorsan felvettem egy bundás zoknit és egy fekete Vans cipőt. A hajamat hagytam elengedve és már fogtam is a táskámat. Mielőtt kiléptem volna a szobámból, halkan résnyire nyitottam az ajtómat és nem hallottam néhány percig semmit. Aztán egy autót hallottam eltolatni a járdánkról.
Elmentek volna?
Odalopakodtam a folyosó végén lévő kis ablakhoz és tényleg a mi fekete terepjárónk tolatott le a járdáról és száguldott el. Nem is kellett több esély, kimentem a házból és futottam az iskola felé.



U.i.: Kérlek pipáljatok vagy írjatok véleményt!:) Hagyjatok nyomot magatok után❤